Abban a nevezetes vásárban Visnyei Nándor apósa, Szabó Sándor kalapot vett. Dani Károly, akivel nagyon jó szomszédok voltak, nem hagyta ki az alkalmat, jobban a hecc kedvéért, s nem szomjúságában.
– Sándor bátyám, tudja milyen jó áll a fejin az új kalap? Annyira jó, hogy erre áldomás járja!
– A kalapra? – furcsállotta Szabó Sándor.
– Mán kiscsirkére is! Hát még a jóvágású kalapjára! – mondta Dani nevetve, s vállon fogta Sándort, barátsággal maga felé húzta kicsit, aztán be a sátorba. Fröccs, mondták mindketten az asztalukhoz lépő kérdésére.
Ahogy kortyolgattak, meglátta őket egy belépő sógor. Oda hozzájuk. Parolák. – Ülj le. Le az egy székre. Fehéret, tisztán. Koccintottak. De aztán újra kellett tölteni. Vissza se ért a pincér, lelkendezve hozzájuk az egyik koma.
– Hát itt vagytok? Muti mán azt a kalapot! Hallod, Sanyi, ez oszt igazán…
A koma sört kért. Szabó Sándor meg azt látta a végösszegnél, hogy a kalap ára léphetett volna néhányat az áldomásé után.
Tolldísz
A kommunizmust köllött világra hozni, vagy a kulákokét temetni. Hogy itt nem volt alkalmas szavazóhely, bë köllött mënni Martonosra. Föl Szikordom mellé hát a kocsira néhányan. A Turcsi gyerëkëk apja, mëg Kávai Pista bácsi, Pataki Antal, Széll Kálmán, oszt irány a gunarasi járáson át, Martonosra.
Titóék ládája mellett virágcsokrok is, oszt aki ott lëszavazott mán, annak tőtöttek ëgy pohár bort. A másik asztal, a „fasisztáké” meztelen, csak a láda rajta. S ott kimérés se.
Amíg a szavazók odavoltak, Szikordomné Ëtël néni többször is kiment az útra, türelmetlen volt várakozásában. Amikor végre meglátta az érkező kocsit, sietett nyitni a nagykaput, hogy az ura behajthasson az udvarra. Az asszony oda a kocsihon, mëg së várta, hogy az embërëk lëszájjanak, mán mondta is, hogy de sokáig tartott. Nem mëgrovóan szót, látta, hogy most is bent a hatvan csëpp. De Szikordomnak nem tetszett a szelíd beszéd së, hanem káromkonni kezdëtt, hogy más dógotok sincs, asszonyoknak, mint az embërëtëk után leskelőnni. Végigvágott dühében a két lovon, fordította őket, és ki a nagykapun az útra, hogy csak Örzse néni zöld léckerítéses kápolnája előtt állította mëg a kocsit, s bë az ivóba.
Amikor ott kicsit még utánaöntöttek, indútak – valahova… Miska bácsi bëhajtott a Kisdűlőre Bödő Pétör nádas háza mellé, mëgfordúni. Ott mëg néhány fődig nyesetlen glédicsfa állt, ágaikon kardmarkolatú nagy, hëgyës tüskékke. Fordulásában főborút a kocsi, mindënëstű. Kávai Pista bácsi egy tüskére szúródott ülepive. Ültő helyibe, apró rángásokka egyre mozgatta szépen kipödört bajszát, amelynek két ágát mindën szombaton gondosan kipányvázta bajuszkötőve. Szikordomnak mëg az orrát döfte át ëgy tüskekard, de kihúzni nem merte.
– Nézd, mint a gúnár mikó tollat szúrnak az orrlikába – mutogatott Rada Irén a nagybátyjára, és hahotázva nevettek Széll Pirivel a látványon.
Topa 1.
– Te Gyurka, Topáva’ mëg akkó mi is lësz? Mer’ csak a Szórád-kocsmáig értünk el. Hogy Topáék Kanizsárú…
– Hát. Úgy. A piacrú. Árútak-vëttek ott ezt-azt, osztand itt mëg bë a kocsmába. Az asszony is. Bënt mëg itteniek, martonosi szerbekke’. Jó napot, mëg aggyisten, mëg nektëk is. A szó mëg ugyë ingyé’ akkó is, hát folyt errű, arrú. Ëccé mán csak a falábú Topa Sárkány Pistáná’ tartott a beszéd. Az ëgyik itteni amannak, hogy ez osztán ám a nagy borivó! Mán hogy, a Topa.
– Mit? Hogy ez öt litert is? – fordút a dicsérőhön amaz, jó mëgnézve Sárkányt.
– Annyit mon’tam. Láttam is mán. Ha gilt neki – oszt Topára biccentëtt Gyurka –, fogadás is lëhet.
– Én arra tëszëk, hogy sok az. De ha mëgissza ëgyhelyben, én fizetëm – ütötte tenyerit a mejjihön a fogadó, súlyt adva szavának.
– A magam bűrit majd én viszëm a vásárra – szót oda Topa Sárkány, hogy mëghallotta ű van ponyván. Közbe’ mëg azt gondóta mosolyogva magának: Te Pista! Még maj’ szërëncséd lësz mámma.
Aztán mëgtéve a fogadás. Aki veszít, fizet.
Sárkány hatta a székit, a padlóra űt a söntéshön, oszt neki a hátát. Amikó mán sosë sajgó lábát is eligazította, Szórádné lë közéjük a bëfont ötliterëst, az üveg szájára borított pohárra’. Topa a butykost oda magáhon, elágazásáig. A poharat fére, nem köllött az neki. Mingyá nagy csönd, mindën szëm oda. Kis idő után valaki nevetve, hogy kezgye mán, mer’ rájuk estelëdik.
– Idő nincs az alkuba’ – monta Topa. Aztán össze a két szájat, és önteni kezdte a bort a magáéba, nagy nyeletëkbe’. Amikó úgy saccóta félúton lëhet, lë az üvegët nagy levegővéterre, mëg körűnézëtt a termën. A helyieknek vigyor fönt, amazok mëg, mint a vackortú… Nagyon teccëtt ez Topának, de nem időzött, hanem másoccó is neki. Ekkó mán mindënki talpon, oszt közelébb oda. A helyiek hangosan biztatták:
– Efér még ott az a kevés, Pista! Lë veleee!
– A bükkfád még csupa száraz – kajánkodott valaki.
– A fűzfa lënne a jó, tudod-ë? Az többet e’nyel – szó’t hangosan ëgy másik.
– Beléd ütni karót belülük – így azoknak Topa.
És magába öntötte Sárkány Pista a butykosban maradt bort. Aztán nagyokat lehëgëtt ültő helyiben. Az asszony oda hozzá, fősegítëtte, karon fogta, érëzte, hogy tartani köll az embërt.
– No gyerünk hát – monta neki, és indútak az ajtó felé. – Nem akarok padlót mosni-türűgetni, vitézlő borostömlő Sárkány.
(Folytatása a Kilátó következő számában)
