2021. március 7., vasárnap

„Tőled kaptam az életem. Kire hagyjam?”

Lovas Ildikó: Amikor Isten hasba rúg. Forum Könyvkiadó, 2020.

                          „Nem az a fontos, hogy meghaltál, hanem az, hogy éltél.”

Lovas Ildikó munkásságát nem szükséges bemutatni a nagyközönségnek, első novelláinak kiadása óta ugyanis folyamatos a jelenléte irodalmi nyilvánosságunkban.

Az írónő ezúttal olyan könyvet tesz le elénk, amelybe belelapozva a szövegtest az olvasót – akár a kötetcímben – „hasba rúgja”, gyomorszájon vágja, letaglózza. Csáth Gézának, a huszadik századi magyar irodalom különc zsenijének, a „magyar Maupassant”-nak a szürreális világába vezet bennünket ez a drámai párbeszéd, „lélekregény”, szövegfolyam, amely behatárolhatatlan, megfoghatatlan és letehetetlen. A regényben Csáth Géza, ifj. Brenner József, édesanyja, felesége és lánya (Kisolga) monológjai váltakoznak, egy irodalmi panoptikum felirataiként.

Lovas Ildikó, a sajátságos „Szabadka-próza” ismert alkotója – ahogy méltatói írják róla – regénye helyszínként ezúttal is Csáth és Kosztolányi városát választotta, melyben irodalom és kábulat olyan mély bugyraiba viszi az olvasót, ahonnan nincs visszaút, csak a még lejjebb. Olyan „irodalmi szimbiózis” ez az írónő és szeretett városa között, mely minden alkotásában együtt lélegzik a „múlttá válni nem akaró idő”-vel. A „porváros”, Szabadka lélekbúvárjaként, annak áldott-átkos varázsait kutatja, boncolgatja, amikor ezt vallja: „..a porral betemetett lélek depresszióra és látomásokra is hajlamos, érzékeny és vibráló. Ezekből az ellentétekből áll össze a szabadkai ember lelke, amelyek közt egyensúly soha nem lehet, csak periódusok vannak: hol a bárgyúság periódusa, a szabadság fokmérőjének zsugorodása, a valóságos város. Amikor a bácskai por felkavarodik és hullámokat vet a szabadkaiak lelkében, csodálatos látomások válnak valósággá (utóbb persze kiderül, hogy látszatvalóság gyönyörűséges kulisszái) – épületek, parkok, festmények, szövegek formájában – a bárgyúság periódusának.” (Erdélyi Erzsébet: „Nekem Szabadka a dolgom” – Beszélgetés Lovas Ildikóval. Tiszatáj, 2000/4.)

A homok és a víz örök anyag, mely áthatol mindenen, a romlandó hús és csont az enyészeté lesz. Csáth nem elégedett meg ezzel a néhány alamizsnapillanattal, amit életnek nevezünk, az elme örökkévalóságának titkát kereste. Orvosként foglalkozott a klasszikus és pszichoanalitikus elméletekkel, tanulmánya szerint a személyiség bizonyos komplexekből áll, melyek közül ha valamelyik megsérül, a többi a sérült kárára növekszik. Ezt a törékeny egyensúlyt tartja az épelméjűség és az őrület kulcsának. Saját elméjének működését is megérteni igyekezett, könnyebb dolga neki sem lehetett, mint az utókor számára fennmaradt fényképek, levelek és emléktöredékek kirakósainak rakosgatása.

A regény alcíme: Rekonstruálás. Kisolga, a Lány – aki alig egy éves, amikor szülei halála bekövetkezik – a regény legmeghatározóbb alakja. Monológjai a műben a rekonstruálás alappillérei, melyek Csáth Gézát és életművének értelmezését új perspektívába helyezik. Immár Kisolga szemével látjuk a „porvárost”: „Az ostorfákon minden levél rajta van, nem is porosak, pedig ez egy poros város talán. Nem tudom, hogy az, nem emlékszem rá, olyan keveset voltam benne. Akkor is főleg szobákban tartózkodtunk. keveset sétáltunk. Talán nem is sétáltunk. Zárda – szoba, szoba – zárda. Szégyelltek volna? Mint egy tévedést? Vagy egy balesetet? A szörnyű tragédia tanúját?”

Lovas Ildikó alkotásához felhasználta Kelevéz Ágnesnek Székely Endréné Csáth Olgával készült interjúját, amelyet eddig nem emeltek be az irodalmi köztudatba. Olyan megvilágításba helyezi ezzel az író portréját szinte elhomályosító nőalakokat, ahogy eddig előtte senki más és amelyet még azzal is erősít, hogy kötetet illusztrátorként – Lovas Ildikó felkérésére – Czér Fanni képzőművész, Csáth Géza dédunokája jegyzi.

Lovas Ildikó művét olvasva megtudjuk, lehet-e rekonstruálni vagy sem azokat a történéseket, amelyek az írót a teljes összeomlás felé sodorták. Új viszonyítási pontokat adni az életműhöz, amely szerteágazó akár szecessziós, indázó mondatai. Megidézni Csáth Gézát, aki szenvedélybetegként egy nap ötezer esztendőt hagyott maga mögött. „Az örök megsemmisülés jeges párnájára” mindössze harminckét évesen hajtotta le fejét.

Mélységek és magasságok, magánéleti-családi tragédia, irodalmi és zeneművészeti remekművek – megférnek egymás mellett a Csáth-életmű ellentmondásosságában, egy végig nem élt életben, mert hiszen „a világ nem kizárólag jó vagy rossz, hanem ezek egyensúlyából áll össze.”