2021. február 28., vasárnap

Utazás a szeretet karácsonyába

Döcög velem a vonat a decemberi ködben, megáll még itt a hólepte pusztaságban is, ahol csak egy sáros útkereszteződés és távolabbról két tanya látszik. Utas sem le, sem fel nem száll; talán erre sem járt nyár óta… Bele is ragadna a latyakba.

De mi haladunk tovább Szabadka felé, mint apámmal egykor, sok évtizeddel ezelőtt. Mert nagyon szerettem volna már vonatozni, valami nagyvárosba eljutni, apám pedig soha semmit meg nem tagadott tőlünk, gyermekeitől. Igaz, abban az időben – a „felszabadulás” után (nem tudtam még akkor, hogy igazi felszabadulás nem is létezik, legfőbb csak valahol belül a lelkünkben) – a gyermekek csak teljesíthető kívánságokkal álltak elő, hiszen tudták: a rájuk figyelő, őket meghallgató jó emberek mind szegények, így a Jézuska is. Télapóval csak azoknak lehetett bárminemű kapcsolatuk, akiknek a szülei hivatalban vagy állami munkahelyen dolgoztak, ahol aztán el nem maradhatott a csomagosztásos újévi ünnepség, külön apai, külön anyai ágon…

Nekem csak kedves láthatatlan Jézuskám volt akkor 1957 telén, és hozzá egy kérésem: ajándékozzon meg az Ezeregy éjszaka meséivel, amit már többször átlapoztam a falunkban akkoriba gyakran felbukkanó könyvárusoknál, de megvenni nem tudtam. Álmodoztam róla. És meg is hozta a Jézuska, a karácsonyfa alá tette. Máig őrzöm.

Ha polcomról leveszem és tábláját felütöm, fülemben felcseng az a régvolt fenyődísz, és belevisszhangzik a sorsomba: „Kis karácsony, nagy karácsony…”

Keserű szájízünket – a szorongatottság évtizedei után – csorgó méz édesíti meg; étvággyal gondolunk a tányérban reszkető kocsonyára, a lábasban lesütött kacsapecsenyére, a mákos gubára, az almára-dióra-fokhagymára… De szégyenkezve is egyben, azok miatt, akiknek az nem jutott és jut ki. Szégyenkezünk árva és félárva gyermekek, családfenntartó asszonyok, állásukat veszett férfiak miatt… Kicsinyek, felnőttek, öregek miatt…

Felhangzik az ének; kellemesen sustorog a lemezjátszó. Bódító hangulatot kelt bennünk; eszünkbe jutnak életünk karácsonyai.

Nem, nemcsak a szépen szépek, amelyeken családunk, szeretteink, barátaink körében ünnepeltük a kisded születését, az új életet. Felvillannak agyunkban a fájdalom képei is: magányunkat, kitaszítottságunkat akkor éreztük igazán, amikor elandalogtunk a fényektől szikrázó ablakok alatt, és senki sem nyúlt a kezünkért, senki nem hívott be bennünket a fenyőillatú meleg szobába, senki nem várt ajándékkal bennünket… Vagy esetleg hívtak is, vártak is, de valahol messzi, valahol távol, ahova el nem juthattunk.

Most ismét a nagy-nagy távolságok idejét éljük, amelyek nőnek, egyre csak nőnek az emberek, a népek és a fajok között. Mivégre gyűlölik egymást az óriássá nőtt kisdedek? Anya szülte valamennyit, s ringatta karjában, ölében. A szeretetnek ha nem is egyazon dalocskáit dúdolta fülébe, de egymással rokonságot tartó változatait.

Ezen a világon múlt és jelen sohasem volt ily messze egymástól. Tegnap még nem is sejthettük, hogy ma tömegeket pusztító titokzatos járványtól kell rettegnünk és féltenünk miéinket, embertársainkat.

Az idők mélyén mégis felsejlenek előttünk életünk karácsonyfái, és szemünk kutatja holnapjainkban a szeretet jeleit. Mert hát újra itt a karácsony, amikor örülnek egymásnak a család tagjai, megajándékozzák egymást, s együtt töltenek egy szép estét. Valamikor persze nagyobbak lehettek az ajándékok, s feldíszített fenyők is fényesebben ragyogtak, csak az itteni emberek összetartása járt gyermekcipőben a maihoz képest. Manapság ugyanis tud már küzdeni szellemi értékeink megőrzéséért a sok megpróbáltatáson átesett délvidéki magyarság is, úgy ragaszkodva saját jogaihoz, hogy a másokét ne csorbítsa.

Igen, ez a ránk köszöntő nehéz idők hozadéka: lassan éledezik az összetartozás érzése a lelkekben. Hogy mi zajlik a politikai színtéren, azt már csak a szeme sarkából figyeli az egyszerű ember, aki rájött: porszem csupán a huszonegyedik század megtébolyult erőinek vérzivatarában.

A bibliai kisded születésére vár vidékünk embere is, készül a szeretet nagy ünnepére. A csendes családi otthonok ablakaiból mind gyakrabban és gyakrabban villannak szemünkbe a fényben úszó karácsonyfák. Ágaikon színes szaloncukor, arany- meg ezüstszívek. Amikor a kicsiny gyermekkezek értük nyúlnak, bepárásodó szemünk előtt mind fényesebbé és fényesebbé válik a szoba. És ekkor felsír a kisded. Megszületett.

Hókabátos szárkúpok intenek felém, s karjukat ég felé nyújtó, kemény törzsű akácok, amint elszaladnak a kis szerelvény mellett.

Azon kapom magam, hogy a távolba révedek, eltöprengek: mi lenne velünk nélküle, aki szeretetre tanította az embereket, mégis keresztre feszítették?

Aki sok-sok biztos jelét adta ittlétének: nyugalmat hozott a lelkekbe. A gyermekeknek örök hálára kötelező ajándékokat a díszes karácsonyfa alá.

A hála sorsunk vállalása; erős családi kötelék. Visszafelé irányul az időben, eleink felé; az örök kezdet felé… Érzése az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk életünk szűkre szabott időkereteiből, vissza a múlt mélységeibe, őseink világába.

A vendégváró figyelem ahhoz hasonlatos, amellyel az anya fogadja éppen megszülető gyermekét: benne a teljes lénye. A bölcső körül ott állnak megilletődve a többiek, akik hozzátartozói lesznek ennek a csecsemőnek; akik a magukénak vallják. Megérkezésének napjaiban minden érte történik, noha ő maga senkinek sem parancsol, senkitől sem kér…

Éppen, mint a karácsonyi kisded – mondaná valaki. Ő is megszületik évről évre, az örök kezdés példájaként. A saját sorsának kiszolgáltatott ember pedig –  feledve fájdalmait – könnybe lábadt szemmel áll oda a kicsiny betlehemi jászolhoz, s szemléli az eléje táruló idillikus képet.

Felnőttként soha, csak kicsi gyermekként kapaszkodhatunk fel testvérünk bölcsőjébe. A vattagyapjús báránykákat is mindhalálig gyermekszemmel nézzük, s mellettük ott érezzük mindazokat, akik beletartoztak egykori karácsonyainkba.

Az egész falu egyetlen nagy szobává válik ilyenkor, s még a tél hidegét sem érezzük benne. Majd minden házacska ablakában ott villognak a fenyődíszek, olykor az udvarok és utcák fáin is.… Lovasszánok siklanak a csupafény estében, s itt is, ott is felcsendül a csengő. Mindenki és minden együtt van, s együtt is marad addig, amíg közülünk valaki is emlékszik rá.

Nehéz időkben talán tompul az ünnep fénye; talán lelkünk nyugalma sem oly teljes. Ám a születés misztériumában mégis egymásra találunk.

A karácsony szeretni, egymáshoz ragaszkodni jobban tanít meg ma bennünket itt tájain a fájdalomnak, mint bármikor is a csendes, békés korokban. Úgy nyúlni a csillagokat szóró ezüstpálca ujjunkat pörkölő lángjához, a bablevesbe merülő kanálhoz, a még forró kalácshoz, hogy egymásra gondolunk. Töretlenül reménykedve a szeretet, a tiszta gyermeknek örökre megmaradó kisded erejében.