2021. február 28., vasárnap
ÉLETKÉPEK

Katedrán innen – Katedrán túl

2001-ben az általános és a középiskolákba két új, választható tantárgyat vezettek be: a hitoktatást és a polgári nevelést. Közülük egy kötelező volt. A nagybecskereki Villamossági és Építészeti Szakközépiskolában kezdetben a magyar osztályokba járó diákok több mint 80 százaléka a hitoktatást mellett döntött (közülük 94 százalék róm.kat volt). Három év múltával iskolánk magyar tagozataira járók közül a polgári nevelésre senki sem jelentkezett.

Huzsvár László püspök atya ajánlására engem, gyakorló hívőként az oktatási minisztérium hitoktatónak nevezett ki. Így kezdtem el a magyar nyelv és irodalom mellett tanítani a hittant is.

A legjobb

Nevezzük most Róbertnek. Ő volt a legmagasabb az osztálytársai között. Mindig fejét lógatva, kétrét görnyedve ült, tüntetőleg bizonyítva, hogy ő bezzeg nagyon unja ezt az órát. Az iskolaév második hetében az Úrtól ajándékba kapott nyugalommal és megértéssel közöltem vele:

Nyugodtan kimehetsz, nem írlak be a naplóba. Akkor jössz vissza, amikor jónak látod. Sőt, ha úgy érzed, mégsem csatlakozol hozzánk, akkor elegendő, hogy ha csak az óra végén térsz vissza.

Róbert, aki ugyan abban a kókadozó testtartásban maradt, határozottan annyit mondott:

– Nem megyek ki!

 

Társai nemcsak megütköztek a válaszán, hanem láttam, tudtam, zavarja őket Robiról lerívó unatkozás. Mivel ő semmit sem változtatott magatartásán, akkor változtam én. Hagytam, hogy a magas fiú szinte derékba törve ücsörögje végig az órát. Amikor a többiek látták, hogy engem most már nem zavar, ők is túltették magukat barátjuk passzív ellenállásán.

Robi csaknem három év múltán változott meg. Már majdnem 2 méteresre nőtt, és nemcsak magyar órákon voltak ötösei, hanem ragyogó hozzászólásaival, érveléseivel aktív tagja lett a hitoktatásnak. Tanérként végre föllélegeztem.

A középiskolai tanulmányokat záró búcsúest végén hozzám jött, és megérkezett.

– Tudja-e tanárnő, melyik óra volt nekem a legjobb?

Törtem a fejem, hogy a nyelvtan-e vagy épp az irodalom, mire Robi mosolyogva kijelentette:

– A hitoktatás.

– A hitoktatás? – ismételtem kétkedve.

– Igen! – nyomatékosította, és hozzáfűzte – Közben én nem is vagyok katolikus, hanem református.

– Ha az osztályfőnököd tudta, hogy református vagy, akkor neked nem is kellett az én óráimon lenned.

Nem kellett – ismerte el –, de én katolikus hitoktatásra is akartam járni.

Megjegyzem: Robi érettségi után is református maradt.

 Karácsony előtt

A beidegződéseken, a megszokotton változtatni nehéz a fiataloknál is. Másod- vagy harmadéve folyt már a hitoktatás, amikor Tietze Jenő prelátus úrral, akkori nagybecskereki plébános atyánkkal megbeszéltem, hogy hitoktatásra járó diákjaimnak a karácsonyi ünnepkör előtt módjuk nyíljon, hogy tanóráink után misén kívül gyónásra.

A hír hallatán a diákok kibúvót keresve különböző kifogásokkal álltak elő. Azon az órán erről több szót nem ejtettem. Sőt az előttünk álló héten sem említettem a közös gyónást. Következő héten a Tízparancsolatot is beiktatottam a tantervi téma mellé, és azt is,  hányszor mulasztunk, vétkezünk… És cipeljük a vétkeink terhét, mely napról napra növekszik. Letehetnék ezt az óriás pakkot, de mégsem tesszük. Vonszoljuk, toljuk, görgetjük…

Pedig a bűnbánati szertartás segít rajtunk, mi meg úgy várhatjuk, és ünnepelhetjük a karácsonyt, ahogy lényegben szeretnénk. Érvelésem ellenére a gyónás lehetőségét hallgatólagosan elvetették.

Ezt az órát is egymás kezét fogva az Üdvözlégyet imádkozva zártuk. Indultam is kifelé a tanteremből, amikor váratlan kérdés hangzott el:

– Tanárnő, akkor mikor gyónhatunk?

– Templomba menet – mondtam zömmel ingázó tanítványaimnak, s hozzátettem, hogy nem kell egymást bevárniuk. Ahogy végeztek a bűnbánati szertartással, mehetnek is a buszállomásra.

Plébánia templomunk félhomályban volt. Félrehúzódtam, hogy senkit se zavarjon jelenlétem. A középiskolásaim viselkedése semmiben sem hasonlított az iskolaira. A fiatalok szétszéledtek. Ki itt, ki ott. Most nem kellett osztálytárs. Az adott helyen, adott körülmények között a legfontosabbal foglalkoztak: a lelkükkel. És itt már részemről teljesen egészében fölösleges volt a tanári közbenjárás.

Volt, aki le-föl sétált. Volt, aki egymagában ücsörgött a padban karjára hajtva fejét. Volt, aki félrevonult, s önmagának mormolt valamit. Volt, aki Szűz Mária szobra előtt térdelt…

Miután közülük az utolsó is gyónt, és távozott, elköszöntem plébános urunktól, s kiléptem a templomból, tudván tanítványaim hazamentek. Ismét tévedtem. Nagyot tévedtem. A plébánia és a templomközben szorosan egymás mellett álltak az én magas, okos, derék fiaim. Nem értettem, hogy vannak még itt, hisz szokásuk szerint mindig rohantak a buszra. Nem értettem azt sem, miért ilyen hallgatagok. Közéjük álltam. Rájuk néztem. Szólni én sem tudtam. Sohasem tapasztalt béke vett körül bennünket. A templom tövében karácsonyt várón még percekig némán álltunk, s éreztük szívünkben-lelkünkben közös munkánk egyik fontos eredményét. Összetartozunk.