2021. február 28., vasárnap
NAGYSZÜNET

„Szó, szó, szó”

Egyetemista voltam, amikor megjelentek nálunk is a mobiltelefonok. Újvidék és Kanizsa között buszoztam, és nagyon zavart, amikor a közelemben telefonált valaki, és én kénytelen voltam végighallgatni a beszélgetést. Azóta a helyzet sokkal rosszabb lett. Magyarországon elterjedtebb a mobilflotta szolgáltatás, amelynek az az előnye, hogy családtagok vagy munkatársak ingyen beszélgethetnek, így ha autóbusszal utazom, nincs olyan alkalom, hogy valaki ne hívná fel felszállás után azonnal a közeli hozzátartozóját, és beszélné végig szinte az egész utat. Az utóbbi időben sajnos kétszer is néhány napig kórházban kellett feküdnöm, és ott is végig kellett hallgatnom sok telefonbeszélgetést, ráadásul ugyanazokat a történeteket többször, több ismerősnek, családtagnak ugyanúgy elmesélve.

Nem sok ember bír csendben maradni, és befelé fordulni. Pedig az utazás nagyon jó lehetőség lenne arra, hogy kicsit elforduljunk a nyüzsgő világtól, és átgondoljunk dolgokat. A kórházban kénytelenül eltöltött idő pedig még inkább, hiszen ott ráadásul gyógyulás céljából vagyunk. Azt hiszem, a legtöbben unatkoznak, ha nem beszélgethetnek, pedig belül lenni, a saját érzelmeinket, gondolatainkat figyelve, nagyon izgalmas és érdekes, ráadásul hasznos is. A mi kultúránkban azonban nincs nagy értéke a csendnek és az önvizsgálatnak. A kórházban például nemcsak hogy nem szóltak rá a hangosan telefonáló vagy beszélgető betegekre, de az ápolók, orvosok is olyan hangosan beszélgettek és nevettek, hogy több szobával távolabbról is hallottam a zajt annak ellenére, hogy fülhallgatóval zenét hallgattam.

Irodalomtanárként feladatom a beszédkészség fejlesztése mellett a sűrítés, lényegre törő írás, beszéd tanítása is. Amikor esszéfeladatot adok a diákoknak, nemcsak azt határozom meg, hogy minimum mennyit írjanak, hanem azt is, hogy mennyi lehet a legtöbb. Ez talán elsőre furcsának vagy értelmetlennek tűnik, hiszen úgy gondoljuk, hogy a diákok igyekeznek a legkevesebbet írni, de nem mindig van így. Jelenleg is dolgozatíratás és dolgozatjavítás időszaka van, és éppen most történt az, hogy két és fél oldalban határoztam meg a maximumot, és két diák négy-öt oldalas írást adott be. Nemcsak az a baj ezzel, hogy a tanár napjai is 24 órából állnak – nekem kb. hetven diákom van –, és fizikai képtelenség ennyi oldal szöveget elolvasni és értékelni, hanem az is – és a tanítás, nevelés szempontjából ez jelentősebb –, hogy mindenkinek meg kellene tanulnia, mi az, ami igazán fontos, elmondásra, leírásra méltó, érdemes. Sokat írni, sokat beszélni könnyű. Nem kell hozzá gondolkodni, mérlegelni, szerkeszteni. Azt megtanulni, hogy csak akkor beszéljünk, írjunk, amikor tartalmas mondandónk van, és úgy tegyük ezt, hogy hagyjunk ki minden felesleges szót, mondatot, nehezebb. A kultúránk sem segít ebben nekünk. Éppen ezért a magyartanár egyik legfontosabb feladata ennek a megtanítása.

Persze, tanárként sem könnyű a kevés, lényegre törő beszéd gyakorlása. Ezt a jelenlegi helyzetben mindannyian átéljük, hiszen kevesebb óraszámmal, rövidebb órákkal dolgozunk, és így kell átadnunk az előírt tananyagot. Nagyon jó alkalom ez most arra, hogy mi, tanárok is megfigyeljük, mennyire tudunk hatékonyan tanítani. Meg kell birkóznunk azzal a feladattal, hogyan tömörítsük a mondandónkat arra a minimumra, ami megérthető, de a szükséges ismereteket tartalmazza. Sokan tapasztaljuk most, hogy ez bizony igen nehéz feladat. A megszokott 45 perc helyett 30 perc jut egy tanórára, de ha valaki részt vesz a távoktatásnak abban a részében is, hogy kamerák előtt tart órát, akkor még kevesebb ideje van, mivel azok az órák csak 20 percesek. És éppen azért, mert ilyen kevés idő áll rendelkezésre, nagyon át kell gondolni, hogy mit is mondjunk el. Számomra az ezekre az órákra való felkészülés rengeteg időt igényel. Egy 20 perces órára napokig készülök, hiszen valaminek a lerövidítése, tömörítése úgy, hogy annak a lényege, az értelme megmaradjon, nagyon nehéz. Einstein mondata azonban mindig előttem van, mint egy vezérfonál: „Amit nem tudsz egyszerűen elmagyarázni, azt nem is érted egészen.”

A tél a befelé fordulás időszaka, amit most nagyban erősít a járványhelyzet. Biztosan jót tenne mindenkinek, ha gyakorolná a hallgatást és a befelé figyelést. Jót tenne, azt hiszem, a világnak is.