2024. április 26., péntek

Újragondolt néptánckultúra

Beszélgetés Lévai Péter táncművésszel, egyetemi tanárral

A közelmúltban Bácsfeketehegyen néptáncoktatói képzés kezdődött a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség szervezésében. Az ötszemeszteres képzés összeállítója és egyik oktatója Lévai Péter. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett, nívódíjas táncművész és mesterfokú néptáncpedagógus, a budapesti székhelyű Magyar Táncművészeti Egyetem mestertanára huszonöt éve járja Vajdaságot, és foglalkozik az itteni néptáncosokkal.

A tanár úrral a néptáncoktatói kurzus megnyitóján olyan aktuális témákról beszélgettünk, mint a néptánc és a néptáncoktatás szerepe a mai társadalomban, a vajdasági néptáncoktatás helyzete. Elsőként arról kérdeztük, hogy a mostani képzésen mivel foglalkoznak.

– Volt itt a 90-es évek elején egy C kategóriás táncoktatói képzés, annak keretében kezdtem Vajdaságba járni. Illetve Észak-Bácskát már korábban is látogattam, csak a magyar oldalon. Tulajdonképpen azóta, vagyis 1995 óta, kisebb megszakításokkal, folyamatos a munkakapcsolat az itteniekkel. A mosatni képzésen a tánctanítás módszertanával foglalkozunk. Tulajdonképpen azzal, hogy melyek azok a nagyon egyszerű, de hatékony fogások, amelyekkel a gyerekek motivációs szintjét meg lehet tartani, vagy növelni lehet. Illetve a táncok technikai, fogalmi rendszerének kialakítása, a technikai kivitelezési formák, a zeneértés, a zeneművelés, valamint a tánc alkalmazásának lehetőségei a témáim.

Milyen szerepet tölthet be a néptánc a mai társadalomban?

– A néptánckultúra már nem hagyomány. Akik a hagyományt hordozták, az eredeti paraszti közeg tulajdonképpen már nincsen. A néptáncot úgy jellemezni, hogy ez egy olyan kulturális tevékenység, amely ezt a hagyományos formát műveli, ma már nem lehet. A néptánc manapság bemutatókra, vetélkedőkre, versenyekre és iskolai bemutatókra szorul. Az, ami régen volt, már nem funkcionál. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy mind a társadalmi beágyazottsága, mind pedig az abban részt vevők kulturális beágyazottsága teljesen más. Vagyis, más alapokra kell helyezni a tánc értelmezését és aztán a tanulási módszertanát is. Nem a táncot kell kidobni, hanem azt a fajta értelmezési környezetet kell megváltoztatni, amiben ez a tánc megvalósulhat. Az itteni képzés is ennek lesz nagyon jó példája, hogy a megváltozott társadalmi környezetben milyen funkciókat tudunk keresni a táncos mozdulatstruktúráknak, ami ráadásul egy nemzeti kulturális örökség is. Ez nem azt jelenti, hogy a paraszti tánckultúrát akarjuk feleleveníteni, hanem a paraszti tánckultúrát akarjuk újragondolni.

 Mitől magyar a magyar néptánc, mi az, ami meghatározza?

– Fogalmunk sincs arról, hogy száz évvel ezelőtt hogyan táncoltak a magyarok. Általános leírások vannak arról, hogyan táncoltak, de ha megnéznénk a szlovákokat, akkor róluk nagyjából ugyanazt írták volna le. Ráadásul a magyarnak, a nemzetállam kialakulása előtt, nem is volt ilyesfajta identitása. Az 1800-as évek közepétől – amikor a nemzetállamok létrejöttek Európában – létezik olyan fogalom, hogy német, lengyel meg magyar tánc. Ezek sokkal inkább egy közös európai kultúrkincshez köthetők, mert sokkal több köti össze ezeket, mint ami elválasztja. Ennek alapján azt a közös gyökeret kell megtalálni a táncokban, ami egyébként nem választ el bennünket. Ha ezek megvannak, akár a technika, akár az előadói gyakorlat szintjén, akkor azt tudjuk megnézni, hogy melyek azok a speciális nemzetiségbeli különbségek, amelyek egyéni színezetűvé teszik a közös kulturális kincset. Fontos, hogy ne kiáltsuk ki magunkat vagy bárki mást egy kultúra hordozójának, mert mindenki a saját kultúrájának a letéteményese. Viszont az a mi felelősségünk, hogy a mi kulturális örökségünkben hogyan találjuk meg a magunk kifejezésmódját. Ennek a lehetőségnek kell az újragondolását, egy új fajta koncepció váltását megoldani. A gyerekek a legtöbb esetben a táncot konstruálják, a néptáncosok rekonstruálják, a táncművészek pedig dekonstruálják. Ennek alapján lehet látni, hogy már így is elég sokszínű a dolog. A hagyományunk nem azt jelenti, hogy a hagyományt őrizni kell, mert senki nem akarja ellopni. A hagyományt nem kell ápolni, mert nem beteg. A hagyományt úgy kell megélni, hogy a jelen társadalmi korban milyen kihívásokat tudunk keríteni, amelyek a jövőben megszülető generációknak is értéket tudnak adni. Ma nem tudjuk, hogy a tíz év múlva megszülető és húsz év múlva tanítandó gyerekeknek mit fogunk átadni.

 Hogyan lehet megfogni a mai gyerekeket?

– Először is sokkal jobban kell használni az interaktív eszközöket. Másrészt a mai gyerekek sokkal inkább szimbólumrendszerben gondolkoznak. A gyermeki gondolkodástól sosem állt távol a szimbolikus gondolkodás, vagyis a gyerekeket nem táncfolyamatok betanulásával kell fárasztani, hanem olyan szimbólumokat kell számukra biztosítani, amelyek alapján létre tudják hozni az önálló alkotást. Olyan alkotásokat, amelyeknek az alkotási folyamataiba a többiek is belelátnak. Ezért sokkal inkább megvalósul a mozdulatkommunikációs tevékenység. Vagyis nem verbális eszmecserék jönnek létre, hanem mozgáskommunikációs diszkusszió. Aminek sokkal fontosabb a kivitele, hiszen ez a művészi töltetnek az alapja.

Nehéz körülmények és kevés gyermek mellett hogyan lehet ezzel egyesületi szinten foglalkozni?

– Azt lehet csinálni, hogy az ember rendületlenül hisz abban, hogy amit csinál, az kultúranövelő, értékteremtő dolog. Nem kell azzal foglalkozni, hogy ki mit mond rá. Ha valaki elkötelezett e mellett a dolog mellett, akkor csinálnia kell. Én csak negyvenöt éve csinálom, és még élek. Talán ez a bizonyíték, hogy nem azon kell gondolkozni, hogy jaj, most mit csináljak, és hogyan, hanem oda kell állni, és cselekedni kell. Nagyon röviden ez a lényeg.

Anyaországiként hogyan látja a vajdasági táncoktatást és a most kezdődött képzést?

– A vajdasági táncoktatók nagy része azokon a táncoktatói képzéseken tanult, amelyeken nagy szerepet vállaltam. Másrészt olyan emberek vannak itt táncpedagógusként, akik a táncművészeti főiskolára jártak, ahol szintén én tanítottam őket. Ebből a szempontból nagyon nyugodt vagyok, mondhatnám azt is, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ilyen szempontból azt mondhatom, hogy különben nem jöttem volna ide, és nem egyezkedtem volna azokkal az emberekkel, akikben felmerült annak az igénye, hogy újra legyen ilyen táncoktatói képzés. Hiszen tudom, hogy amióta befejezték a tanulmányaikat, azóta ők sem álltak le az ismereteik bővítésével, valamint nagyon komolyan gondolják, hogy felelősségteljes alapra szeretnék helyezni a táncoktatás jövőjét. Emiatt vagyok itt, hiszen én magam is így gondolkodom az egyetemen, hogy a táncoktatásnak igenis van jövője, és van ebben perspektíva. Csak meg kell találni a jelenleg aktuális társadalmi rendszerben azokat a kihívásokat, amelyek révén aktualizálni tudjuk ezeket.