Éles fájdalom rohant át a szikár testén, amikor elvágódott a hó alatt alattomosan megbújó jégbordán. Horváth János István izzó-parázsló kínt érzett minden csontjában, porcban, idegben. Félelem rázta: vajon fel tud-e kelni magától, vagy itt várja meg nyöszörögve, amíg körbeszaglásszák a falu kutyái.
Közben arra gondolt, milyen finom illatot lehelt ki testéből a frissen sült kenyér, amikor felesége a péklapáttal kilopta a kemence gyomrából. Sajgott ugyan a háta, lába is zsibbadt, de a múltból álmodott, gőzölgő, hatalmas cipó emléke kisöprűzte kopott testéből minden fájdalmát. Marika, a boltos asszony – aki végül nagy szuszogva, telet, fagyot, jeget rejtő havat szidva felcibálta a földről – úgy mesélte később: az öregember nem jajongott, csak fogát csikorgatta.
– Hallatszott az még a falu határán túl is – emelte kezét a magasba Marika, ujja meg egyenesen mutatott a fák mögé, oda, ahol az a világ kezdődik, amire már nem illik a falujuk neve.
– Még kemencében sült kenyérről is beszélt, igaz, arról már inkább csak suttogva. És a kenyér vastag héjáról, amire, szent igaz, anyám is mindig keresztet karcolt a nagy késsel, mielőtt levágta az első szeletet.
– Na, olyan kenyeret már nem süt mifelénk se senki – dörmögték Horváth János István fülébe, amikor alig gyógyultan, bicegve betért a kocsmába, és pult mellé, billegős asztalhoz kuporodva szorongatta a kisfröccsét.
– Nejlon világ ez, János bátyám, előre csomagolt, fagyasztott libacombbal, meg csak egy napig ehető kenyérrel. Nejlonvilág, amiben mélyhűtött a tartósított étel, kakas is már csak a maga kertjében kukorékol, és interneten vándorol a szó, mosoly helyett szmájlit küldenek egymásnak az emberek, már ha érti egyáltalán mi az… – bujkált bosszúság a halk kacarászásban.
Talán még a soványka nyugdíjat, meg a városi plázavilágot is beleszőtték a cigaretta füstjében aszalódó legények a beszélgetésükbe, de az öregember, aki persze nem tudta, mi az a szmájli, ezt már nem várta meg. Megvetette a kocsmapultot könyökkel koptató panaszkodókat, nem akarta századszor is végighallgatni, hogyan ürül ki a falu, hányan kerestek városban jobb életet az elmúlt húsz évben. Magányában, televízió előtt üldögélve néha eszébe jutott, azért lehetne szebb itt is az élet, de a kocsmaasztal mellett semmibe bámuló polgármestertől csak annyit mert kérdezni: mi lenne, ha szereznének néhány betonlapot, mert, hogy a sár…
– Hagyjon már, öregapám, azzal a tetves járdával! Nem érti meg soha, hogy annyi pénz nem csörög a falu kasszájában, amennyi ahhoz kéne. Egyébként is: tíz év, és beköltözünk mindannyian a temetőbe, ott aztán lesz beton elég a feje fölött, ha költenek sírjára a fiai.
Horváth János István, aki úgy érezte, túl gyorsan vált Janikámból Jani tatává, mert úgy rohantak át rajta az évek, hogy arra sem maradt idejük, gyakran mesélhető, szép emlékeket hagyjanak maguk után, nem akart a halálra gondolni. Világ baját meg nem tudta, de nem is akarta cipelni. Gyönge ahhoz a vállam, mondta, és került minden vitát. Inkább kiszámolta: nyugdíjából azért szépen kijön, és a napi egy fröccsre is futja.
Kockás papíron adta össze a számokat, még az ősszel. Mitől is lenne gazdagabb most, amikor már karácsonyfát fűrészelnek, szaloncukorért buszoznak be a városba a népek. De a karácsony fényes lesz, mint a csillagokkal tele szórt ég és jó illatú, mint az a kemencéből, ej, de régen kicibált cipó.
Horváth János István a fiait várta haza. És jött is a levél: három hosszú év után most megtelik a ház, jut unoka minden roggyant lábú székre.
– Drága apám! Igaz, csak szenteste napján érkezünk, de Ivett és Krisztofer, két szerető unokád is jön velünk – olvasta a számítógépen összeszerkesztett sorokat az öregember. Nagyobb fia, István üzente ezt. Az öregember tudta, a fiú – mit fiú, hiszen lassan beletapos életének ötvenedik esztendejébe – bosszúsan morcolhatta arcát, amikor a finom illatú, fejléces papírt belecsúsztatta a borítékba. Mert hát a levél már kiment a divatból, apám, mobilt vegyen, küldök rá pénzt, ne aggódjon, marokban elférő telefont. És esemest olvasson, egyszerűbb az, meglátja – csöngött fülében a ki tudja mikor hallott, ingerült parancs. De Horváth János István levélre vágyott, postásra, aki azt meséli, hogyan vadul a kutya két utcával arrébb, ki és mire költötte a piacra vitt malacok árát, hogyan lehet igényelni szociális segélyt. Levelet kért hát mindkét gyerekétől, és úgy háromhavonta jöttek is az üzenetek.
– Jól vagyunk, sok a munka, tudja, piacgazdaság, konkurencia, magasak az elvárások. Az unokák a legjobb iskolákba járnak, szép világ az, ahol már külföldi ösztöndíjról álmodozhatnak a srácok. Kocsit cseréltünk, kamerás tolatóradar és GPS is beépítve. Valamelyik szerkezetről azt is megtudta érintőképernyős. Hogy ez mit jelent, nem kutatta. Örömmel olvasta ki a kurta üzenetekből a gyerekeire szakadt jólétet.
Néha nem tudta megfejteni a szavak értelmét, de a Rómából, Párizsból, Madridból küldött képeslapok megnyugtatták: a videókonferenciás munkahely, meg az amerikai kutatói ösztöndíj már csak olyan jószág lehet, ami sok pénzt fial. De meg is érdemlik a fiúk, derekasan tanultak mindig, szinte falták a tudományt.
– Csak úgy ragadt agyukba a versek minden sora, történelmi évszám, meg a számtanos matematika – magyarázta az öregember a kocsmapultnál, ha nagy ritkán megkínálták a kérdéssel: oszt a fiai, János bátyám, miként funkcionálnak a messzi Budapesten?
Ilyenkor aztán az ábécéskönyvnél kezdte a meséjét, újra felidézhette a kitűnőre sikeredett érettségiket, a jó pesti állásokat, és persze a cégalapításokról sem feledkezett meg. Merthogy a fiúk leveleiből az is kiderült, érdekeltségeik, így írták, száma nem csekély.
– És ha apám egyszer megüti a lottón a főnyereményt, föltétlenül veselkedjék neki a tőzsdének, majd mi segítünk.
Ezt a viccnek szánt mondatot János, a kisebb fia biggyesztette egy rövid levél aljára. Talán két éve már ennek, de az öregember nem tudott rajta nevetni.
Horváth János István, a felesége halála óta nem érezte hogyan feszül az arcon a bőr mosolygás közben. Asszony nélkül kiürül az élet, magányos férfinál tehetetlenebb jószágot nem teremtett még az Úr a Földre – suttogták a háta mögött, és ilyen igazsággal szemben hogyan is állhatna le vitázni. Azt is visszahallotta, amikor a gyerekeit bántották. Dölyfös, fővárosi, úri népeknek gúnyolták a két Horváth fiút, olyan pökhendi fajtának, akik hagyják, hogy az apjuk tíz éve nem meszelt házban, falból kikorhadt ablak mögött ágyazzon magának.
– Sárba ragadt a lelketek, irigy, buta parasztok. A fiaim, ugyan minek maradtak volna itt? Nem látjátok, agyatlan földtúrók, hogy ez a vidék menthetetlen, az aprócska falvakra annyi szüksége sincs ennek a világnak, mint fél zsák, megrothadt krumplira. Már veszik a lakatot az iskolára. A vasútállomáson mást se hallani évek óta a forgalmistától, mint azt, meglássa bátyám, felszedik itt is a síneket, oszt integethetek én a felhőn lovagoló varjúnak, de nem a füstölgő motorvonatnak életem végéig ezzel a tárcsával. A gyógyszerész úr úgy magyarázta, mikor elköltözött: bocsánat emberek, de anyagilag nem éri meg, és valami államilag előírt árrésről, rezsiköltségekről, tőkemegtérülésről beszélt. Pestről meg azt üzenték, mondta a polgármester: fölösleges illúziókat senki ne tápláljon, a posta épületét bezárják, racionalizálás áll az ügy hátterében. Meg egyébként is: a mozgóposta jól bevált Nyugat-Európa országaiban is.
Az öregember soha nem járt Európa nyugati felén, a megyehatáron túl is ritkán. Így aztán nem is nagyon gondolt bele, milyen keréken mozog majd a posta. Csak azt remélem, a műemlék templom alá soha nem szereltet kereket a gazdasági racionalizálás, mert akkor még az úristen se jön ide vendégségbe – motyogta ilyenkor Horváth János István, és talált számtalan mentséget arra, miért nem tudnak ellátogatni hozzá a fiai.
– Gondolja, apám, hogy a cégem százmilliós nyeresége, az csak úgy magától jött? Éjszakákig gyűrtem magam minden egyes fillérért – hallgatta János fia panaszát, amikor egyszer a postáról megkockáztatott egy telefonhívást. István doktori disszertációt említett, meg valami píjécsdít, ami úgy zuhant ki az öregember agyából, mint a vebszájt, az ímél, a fájl, meg a pendrájv, amikről a szomszéd gyerekei vitatkoznak, iskolából hazafelé.
– Talán, ha én is többet tanultam volna… Ha nem markol annyira a föld, meg a jószág. Akkor talán ezt a világot is megérteném. Vagy ha a világ nem rohanna úgy, mintha menekülne valaki elől. Akkor talán még lenne becsülete egy apának is. Mint száz évvel ezelőtt. Amikor nem csak azért becsülték az öreget, mert tudták, tőle kapták az ételt, amikor még bírta erővel a munkát. Hanem azért is, mert tanulhattak tőle. De ma? Mit mondhat egy apa a gyerekének, amikor azt sem érti, hogy az a gyerek miről beszél. Még hogy pendrájv… – mesélte az udvaron peckesen parádézó kakasának.
De dühe estére már elpárolgott, hiszen már csak néhány nap, és kilencen állják körbe a karácsonyfát.
– Két fiam, két menyem, négy unokám jön, ki ne spórolja a húst a töltött káposztából – magyarázta Jolánnak izgatottan. A szomszédasszony meg csak markolászta a kezét – ne izguljon, János bácsi, megígértem, kemencében sült kenyér is kerül az asztalra. Végül csak találtam olyan öregasszonyt, Kovács Rozálnak hívják, aki megsüti magának. Forrón hozom, Istvánka, Jánoska kezét is megsüti, karácsonyfa tövében viháncolnak majd az unokák – csapott kötényére Jolán, az öregember meg a kamráig ballagott, nehogy már ez a nagyszájú asszony meglássa a könnyeit.
– Csak az úton vigyázzanak, havat, jeget jósolnak – motyogta az öreg, amikor már azt hallgathatta a rádióból, a szentestére való tekintettel holnap korábban zárnak az üzletek, a nagyvárosi tömegközlekedés pedig már délután leáll.
Amikor Jolán megjött a kenyérrel – na, mit mondtam, csak úgy forr benne az élet, vigyorgott az asszony –, már öltönyben nyitott ajtót. És büszkén mutatott körbe a házban: nyolcvan leszek jövő tavaszra, ebből éppen hetvenet végigdolgoztam, asszonyomat már tíz éve elsirattam, de lássa, Jolán, milyen katonásan rendet raktam?
Hívta a postást is – ugyan, Gáborkám, nézzen körül nálam, dicsérje az egész utcát, de leginkább az asszonyokat, mert hatan is segítettek nekem. Meg aztán csak lecsúszik majd egy kupicával, és a sósból is markolhat, a sült húst sem dugom el maga elől.
De a postás csak bámult ki a hivatali pult üvegablakán, úgy tűnt, kerek feje talán még bele is szorult az apró résbe. Hivatalos hangon lökte az öregember elé:
– Küldeménye érkezett János bátyám, még hozzá sürgősségi is, meg ajánlott is. Itt írja alá.
– Küldemény? Levél ez csupán – forgatta az öregember a papírost, és keményen szidta az ujjait. Mind megbolondult, remegett, mint a kocsonya, amikor megpróbálta föltépni a borítékot.
„Édesapám, már meg ne haragudjék, de az utolsó pillanatban csak összekuszálódott az életünk, nem tudunk magához utazni. Ezért is rohan ez az üzenet, ne várjon hiába. Ausztriából majd küldünk lapot, ezen a télen az Alpokban próbáljuk ki az új síléceket. Kívánunk magának boldog karácsonyt. Istvánék is üdvözlik, ez a kis pénz meg aranyozza be az ünnepét. Jolánka néni majd elmondja, mit is kezdjen vele – böngészte az öregember János fia sorait, amikor két darab százeurós csúszott a tenyerébe.
– Ejnye, de gavallérok a gyerekei! Lássa, János bátyám, ők mán ilyen uniósan gondolkodnak – csettintett a postás, és intett: lehet tovább lépni, mások is várnak a sorukra.
– Kétszáz euró? Hát ez meg miféle pénz? – folyt ki minden erő ezzel a pár szóval Horváth János István száján, és úgy érezte, mintha kő zuhant volna a mellére. Irtózatosan nagydarab szikla lehet ez, súlya szívemig nyom, eltör minden bordámat, mire hazaérek – motyogta a mögötte állóknak, majd kalapot emelt, további szép napot kívánt.
Horváth János Istvánt Jolánka találta meg karácsony másnapján, a padláson.
– Bordáinak semmi baja nem volt, egy varrás se gyűrődött zakóján. Arcáról is eltűntek a ráncok, csak nyelve hegye ne lógott volna ki. De hát az akasztott ember már csak ilyen. Veres a feje, vér szorult bele, nyakcsigolyája törik, de fájdalmat nem érez, mert eszméletét rögvest elveszíti. Vagy nem jól mondom? – kérdezte Jolán a boltban.
– Ám az asztalt még megterítette, mielőtt végzett magával. És tudják mi volt a tál helyén? Hát a kenyér. Bárki megszeghetné, friss az még ma is. Csak az tudnám, miért dugott alá az öreg két, fényesre simogatott százeuróst? – fordult el a bolt pultjától Jolán. Kocsmához bicegett, arca pirult a december hidegében, torkából rekedten szaladt ki a szó:
– János bátyám fröccsét löttyinthetik a padlóra, ő már az újesztendőben angyalokkal koccintja össze a poharát – kiabálta. És később több szentre is megesküdött: a falu fölé, azon a napon hatalmas, cipókat formázó felhőket sodort a szél. De egyetlen szóval sem említette, hogy Marika, a kövér boltos asszony, akit arra kért a pap, mossa le a holtat, mielőtt újra ünneplőbe öltöztetik, miért csapta le sírva egy baltával a kakas fejét.
