Kedves atya!
Talán nem véletlen olvasom el az utóbbi időben gyakran a Szentírásból a házasságtörő asszonyról szóló részt. Magam is hasonló cipőben vagyok. Amikor kitudódott a bűnöm, a férjem elhagyott, a környezetem elítélt. Egyedül felnőtt gyermekem az, aki nem támad, azóta sem. Ő velem maradt. A szomszédok elfordítják a fejüket, vagy megjátszott kedvességgel fordulnak felém. Sokat sírok, bánom, ami történt, s imádkozom is. Szégyellem, ami történt. Sajnos nem tudom visszacsinálni.
Vajon Krisztus nekem mit mondana? Vajon elfogadna-e engem is úgy, mint az asszonyt a bibliai történetben? És mit mondana a felettem ítélkezőknek? Én mit szóljak nekik?
Egyedül maradtam, senki másba nem kapaszkodhatok, csak Istenbe. Köszönöm, hogy elmondhattam: egy Eltévedt Asszony
Tisztelt Eltévedt Asszony!
Ön egy eltévedt bárány, épp olyan, mint az evangéliumi „elveszett juh, aki után megy a pásztor, amíg meg nem találja.” (Lk 15, 4) Nem Ön az egyetlen, aki eltévedt, elveszett. Sok-sok ilyen ember van. Szerintem valami módon mindegyikünk eltéved az élete folyamán, elveszik az élet pusztaságában. Ezért nincs senki, aki eltévedés azaz bűn nélkül volna, és mint ilyennek joga lenne követ dobni az eltévedettekre, az elveszettekre, a bűnösökre.
Amikor a házasságtörő asszonyt az írástudók és a farizeusok meg akarták kövezni eltévedése azaz bűne miatt, Jézus felszólította őket: „Aki közületek bűn nélkül van, az vesse rá az első követ! Azok ennek hallatán egymás után elmentek, kezdve a véneken.” (Jn 8, 7–8)
Ez az eset bizonyítja, hogy mindenki eltéved a maga módján, s ebben élen járnak a vének, az idősek, ahogyan ez az evangéliumi történetben szembeötlő: a vének siettek el elsőnek! Sokszor tapasztaltam, hogy minél öregebbek az emberek, annál gonoszabbak. Ez azért van, mert a rossz hajlamok idős korban érnek be, ennek következtében válnak az öreg emberek bogarassá, konokká, kajánná, gátlástalanná. És teszi őket kritizálókká, megszólókká, pletykálkodókká, akik mindenkit gyalázó beszédükkel „halálra kövezik” az eltévedteket. Ők a szálkát akarják kivenni mások szeméből, közben az ő szemükben ott van a gerenda, a rágalmazás. A sátán kívánságát teljesítik ezzel, aki az ember vesztét akarja. Rosszindulatú megszólásaikkal „halálra kövezik”, a kárhozatba taszítják az eltévedteket.
Isten irgalmas a bűnös emberhez, a szíve megesik az eltévedteken, ezért a mentésükre siet. Jézus ezt tette a házasságtörő asszony esetében. Előbb megmentette a megkövezéstől azzal, hogy sorra menesztette a vádlókat, „kezdve a véneken”, és aztán kimondta: „Nézd, senki sem ítél el, én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8, 10–11)
Jézus nem elítélni jött, hanem megmenteni. Ismerte az embert, tudta, hogy ki mennyire gyarló. János evangéliuma ezt írja ezzel kapcsolatban: „Jézus nem bízta magát az emberekre, mert ismerte mindnyájukat; jól tudta, hogy mi lakik az emberben.” (2, 24–25) Emiatt az ismeret miatt senkin sem botránkozott meg, senkit sem akart „megkövezni eltévedése” miatt. Ellenkezőleg, mindenkit menteni akart, még a legnagyobb bűnöst is. Ennek a legékesebb példája Pál apostol. Ezt írja leveleiben: „Jézus Krisztus azért jött erre a világra, hogy üdvözítse a bűnösöket. Ezek között az első én vagyok. Káromló, üldöző és gyalázkodó voltam. Üldöztem Isten egyházát. A Jézusban hívő férfiakat és nőket halálra üldöztem, megkötöztem, őrizetbe adtam. Hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De irgalmat találtam Jézus Krisztusnál, és Ő elárasztott kegyelmével.” (1Tim 1, 15.13; Gal 1, 13; Csel 22, 4; 1Tim 1, 16.14)
Krisztusnál mindnyájan irgalomra találunk. Ha megtérünk Hozzá, eláraszt kegyelmével, nekünk ajándékozza magát, és új emberré tesz. Ez vonatkozik Önre is, irgalmaz és kegyelmez Önnek is!
Kérdezi: Vajon mit mondana Önnek?
Azt mondaná, amit magyarországi asszonynak mondott, aki az életében már többször szégyenletesen „eltévedt”. Nekem írta meg, s kértem tőle engedélyt, hogy most átadhassam Önnek is:
„Minden, ami vagy, és ami történik veled, az én végtelen szeretetemből van. Minden jót én adok, és minden rosszat én engedek meg a te javadra. Megengedtem az „eltévedéseidet”, azért hogy teljesen alázatba öltözz, és hogy minden bizalmadat Belém vesd, és csak Belém kapaszkodj.” Ezt meg is tettem. Sokszor sokan gyaláztak, üldöztek, a vádaskodásaikkal „megköveztek”. Emiatt sok éjszakát átsírtam, de közben szakadatlanul imádkoztam a zsoltárverset: „Uram, kelj oltalmamra, mondd lelkemnek: Üdvösséged én vagyok!” (Zsolt 34, 3)
Valóban ez is lett. Eljutottam odáig, hogy magamat értéktelennek tartom, de a bennem élő Jézust a legnagyobb értéknek. Olyan értelemben, ahogyan Pál apostol mondja: „Isten Jézus Krisztust bennünk bölcsességgé, megigazulássá, megszentelődéssé és megváltássá tette.” (1Kor 1, 30) Ez lelkemnek teljes megnyugvást és zavartalan békét adott. Emiatt semmilyen kritika, vád, megvetés nem tört le, nem volt rám semmilyen hatással. Inkább még mosolyogtam is rajta, mert magamat semminek láttam, de a bennem lévő Jézust mindennek.”
Tisztelt Asszony, kérdezi még, mit mondjon a felette ítélkezőknek.
Én azt válaszolom, hogy ne mondjon semmit. Nem kell semmit mondanunk a felettünk ítélkezőknek. Azért, mert semmit nem számít az ő ítéletük, csak az számít, amit Isten ítél fölöttünk.
Máskülönben, akiben szeretet van, az nem ítél el, hanem menteget. Akiben nincs szeretet, akkor is elítél, ha legártatlanabb az ember. Mindenki az alapján ítél, ami a szívében van. Ha jó van a szívében, akkor jót ítél, ha rossz, akkor rosszat ítél. Ezt az igazságot Jézus így mondja ki: „A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő, mert a szív bőségéből szól a száj.” (Lk 6, 45)
Ne szégyellje, ami történt. Békéljen meg vele! Merítse bele Isten szeretetébe és irgalmába! Ha ezt nem teszi, akkor mindig, amikor eszébe jut, újra átéli ennek a dolognak minden kínját, méghozzá mindig égetőbben. Rettenetesen büntetjük magunkat, ha nem bocsátunk meg magunknak és másoknak. A visszaemlékezés mindig pokoli tűzzel gyötri a lelkünket. Ezzel szemben a megbékélés balzsamként kenegeti a megbocsátással begyógyított sebet.
Higgye el, hogy Isten szeretete engedte meg azt a szégyenletes dolgot, és Isten irgalma küldte el Jézus Krisztust lakozni az Ön lelkében, hogy Őáltala Ön „tökéletes és szent teremtmény legyen, magára öltse az új embert, aki Isten képére teremtetett, valóban igaz és szent ember.” (Ef, 4, 23)
Írja rövid levelének végén: „Egyedül maradtam, senki másba nem kapaszkodhatok, csak Istenbe.” Ez a lehető legjobb dolog, ami az emberrel történhet. Ha nem Istenbe kapaszkodik, akkor nagy tévedésbe esik, mert minden teremtmény veszendő, egy napon kártyavárként omlik össze. Jaj ekkor annak, aki ebbe a kártyavárba kapaszkodott. Olyan, mint amikor „vak vezet világtalant: mindketten gödörbe esnek.” (Mt 15, 14) Ezzel ellentétben Jézus Krisztus örökkön álló szikla, és aki rá építi élete házát, az örökre megmarad, semmilyen szélvihar, árvíz nem dönti össze. Aki viszont kártyavárra épít, abból nagy romhalmaz lesz, ahogy ezt a Hegyi Beszédben mondja Jézus (Mt 7, 24–27).
Kívánom, hogy Isten szeretetébe és irgalmába vetett hittel békéljen meg a múlttal, és az önmagának való megbocsátással gyógyítsa be lelki sebeit!
Szeretettel: László atya
Kedves Olvasóink, Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
