2021. január 22., péntek

A legnehezebb nap

Élete legrosszabb napja az volt, amikor Jutka elment és magával vitte Kisjutkát. 

Fotó: Salánki Anikó
Fotó: Salánki Anikó

Három éve történt, októberre akarta fordítani a naptárt. A konyhában lógott a falon, egy dísztányért le kellett venni, hogy hozzá férjen, valahogy kicsúszott a kezéből, és két darabra tört. Alig csapott zajt, ő meg lapátot, söprűt vett elő, összekotorta, aztán kidobta a szemetesbe. Úgy gondolta, Jutka megérti, sosem csinált az ilyesmiből ügyet, és vesznek másikat. A Mihály-napi vásárba úgyis kimennek, olyan hagyományuk volt, mint az augusztusi nyaralás Szepezden, vagy a májusi kis felvonulásuk.
Azon mindig mennyit nevettek! Igaz, már régen nem voltak se vásárban, se nyaralni, de ez megváltozik, eldöntötte, s újra szép lesz az élet. Össze fogja szedni magát – gondolta, és fázni kezdett, ahogy állt mezítláb a konyhában. Valami hidegség futott végig a gerincén.
Nem gondolta, hogy ez az a nap, amikor minden tönkre megy. 
Amikor abba a csendes kis utcába költöztek, az első héten minden házba becsöngettek, és elmondták, hogy kik ők, mivel foglalkoznak, szóval rendesen bemutatkoztak. Málinkó néni, akit persze csak ők neveztek így, behívta őket, elővett egy üveg házi szörpöt, és elmesélte az egész életét. Aznap máshova el sem jutottak. Bánták is! Végre házuk volt, igaz, iszonyatosan sokra rúgott a havi részlet, de fiatalok voltak, szerették egymást, úgy gondolták, nincs előttük akadály. Mint egy lányregényben, vagy agyzsibbasztó szappanoperában. Már csak a rózsaszín fények meg a harsonák hiányoztak – és keserűen elfintorodott. Minden munkát elvállaltak, hétvégén is. Négy év telt el úgy, hogy szinte semmire sem emlékszik, csak a sárga csekkekre, ahogy jöttek és jöttek, meg Jutka egyre fonnyadó kis almaarcára, ahogy kézzel mossa a vastagon olajos munkaruháját, s az egyetlen jó kosztümjébe jár be a város másik végében lévő hivatalba. Hétvégén meg takarítani a megyeszékhelyre, ott nem ismerték, látásból sem. Ő meg fusizott, kőművesek mellett, a lapát véresre törte a tenyerét, aztán kemény lett, mint a smirgli.
Alfréd bácsiról csak a családi legendákból tudott, hogy azon a forradalmi őszön fegyver lógott a vállán, és amikor mindennek vége lett, átment a határon. Rádión üzent, hogy szerencsésen megérkezett szabad földre, majd jelentkezik. Apja amikor ehhez a részhez ért, nagyot szívott az olcsó cigiből, és töltött magának egy pohár bort. Vasárnap volt a mesedélután. A gyerekek – ő meg két húga – szájtátva hallgatták, hogy Alfréd bácsi nagyon gazdag lett kint, két farmot vett Ausztráliában, birkákat tenyésztett. Persze nem ő végezte a piszkos munkát, csak repkedett magángéppel, meg koktélokat szürcsölt, szép lányokkal táncolt, ilyesmi. Amikor már nagyobb lett, rákérdezett, hogy Ausztrália melyik részén lakik a titokzatos Alfréd bácsi, meg miért nem küld egy kis pénzt, ha ilyen jól megszaladt neki, egyáltalán miért nem jelentkezik? Anyja meg bekiabált a konyhából, hogy hagyja már abba, ne okoskodjék. Attól kezdve biztos volt benne, hogy az egész csak mese, kamaszkorában meg azt, hogy hazugság. Tiszta szívből gyűlölte Alfréd bácsit, akár volt, akár nem, hisz ők szegényesen éltek, az az ismeretlen meg dőzsölt a kenguruk földjén. Egyest kapott földrajzból, mert nem volt hajlandó egyetlen kérdésre se válaszolni, amikor erről a földrészről tanultak.
Apja egy szürke hétfőn halt meg, kint a mezőn találtak rá a traktora mellett, köd lepte be a félig felszántott földet. Anyja elcsendesedett, a fekete kendőt soha nem vette le, s néhány év múlva csendesen elaludt. A húgai férjhez mentek az ország másik végébe, még egy darabig haza jöttek halottak napjára. Sikerült eladni a házat, háromfelé elosztották azt a kis pénzt. Aztán már nem jöttek.
Ő megismerte Jutkát, akkor kezdett el sütni a nap, mindig így gondolt arra az időre. Az a négy év nehéz volt, míg egy november végi nap hivatalos levelet kapott. Alig értette meg az ügyvédnél, hogy apai rokona, aki ausztrál állampolgár volt, agglegény, meghalt ott kint idegenben, ő meg a húgai örököltek, így állt a végrendeletben, hogy családjának még élő tagjai, az ő leszármazottjai az anyaországban. Forgott körülötte a világ, hogy akkor mégis igaz volt apja meséje, élt Alfréd bácsi, akit ő kinevetett magában, meg semmibe vett. Persze kiderült, hogy azért nem egy dúsgazdag nábob volt, meg mire mindent levontak kint is, itthon is, már nem is tűnt olyan soknak. Panaszra nem lehetett okuk, talált pénz, csak rég látott húgai nyafogtak, hogy lehetne több is, rájuk legyintett. 
Könnyebb lett. Újra tudtak nevetni, hagyományaik lettek, finomabb étel került az asztalra, több ruha a szekrénybe. S egy szikrázóan hideg karácsonykor megszületett Kisjutka. Nem volt boldogabb napja. Elfelejtette a filléres, rosszarcú hétköznapokat, azt hitte, így lesz mindig, ilyen nagy boldogság, hisz megszenvedtek érte. 
Mekkorát tévedett! Mint a tabajdi kocsmáros, aki fogadni mert volna felesége hűségére egész addig, amíg egy hétvégén korábban nem ment haza a kelleténél.
Vett egy motort, mindig szeretett volna. Amikor elindult, repesztett a kanyarokban, az volt a szabadság! Jutka nem értette, utálta a motort, húzta az orrát, hogy autó kellene, akkor mehetnének hétvégén együtt kirándulni. Nem értette, hogy ő csak egy kis levegőre vágyik, eltékozolt fiatal éveiből visszaszerezni egy morzsányit. Kitombolja magát egy kicsit, aztán majd lesz autó, lesz hétvégi kerti sütögetés, meghívják a munkatársakat a hétvégi kis házba, legyen türelemmel – így mondta Jutkának, akinek egyre sötétebb lett a tekintete, és valahogy eltűnt a semmibe a mosolya. Aztán egy vasárnap este arra jött haza, hogy hiányzik a két nagy bőrönd, üresen tátong a kisszobában a szekrényke, eltűnt Kisjutka minden játéka. A konyhaasztalon ott volt egy cédula, hogy elmentek, ne várja őket, majd a hivatalos válás is meglesz. Csak nyaggassa a motort, menjen, hátha megtalálja a fiatalság mámorát, de rájuk ne számítson. Jutka kemény tudott lenni, ő meg elfelejtette, hogy ez egy páros meccs, nem egymás ellen, egymással.
Motorra ült, és céltalanul száguldozni kezdett. Amikor magához tért, fehér volt körülötte minden.
Az ápolónő mellett szikár, komor arcú orvos állt. Mutogatta a röntgent, rehabilitációt emlegetett, latin szavakat mormolt. Aztán bejött két rendőr, jegyzőkönyvet vettek fel.
Amikor úgy-ahogy felgyógyult, rezzenéstelen arccal tudomásul vette, hogy deréktól lefelé béna marad, a hivatalos papíron kihúzta a legközelebbi rokon nevét. Megkapta a rokkantkocsit, haza is mehetett. Néhány hét alatt elintézte a dolgokat, összepakolt, elégette a fényképeket és a leveleket.
A ház felét Kisjutka nevére íratta, meghatalmazást adott az ügyvédnek, hogy ezután intézzen mindent, nem hagyott elérhetőséget.
Kiment a város szélére, egy elvadult kert végében kis melléképületet bérelt.
Megél abból a kis rokkantnyugdíjból, néha bekerekezik a városba, nézi a sétálókat, egyszer mintha Jutkát meg a lányát látta volna kiszállni egy ezüstszürke autóból, de gyorsan behúzódott egy kapualjba. 
Ritkán álmodik, reggelre elfelejti, mit is.