2021. január 21., csütörtök

Át a hegyen

A falu utolsó háza rondább volt, mint a többi, hámlott a vakolat, a tetőről hiányzott néhány cserép, itt-ott befolyt az eső, de úgyis csak a telet töltötte ott. A kertben a diófa termését mindig elvitték a madarak, vagy tán a szomszédok szedték le, sosem érdekelte. Távolról odalátszottak a hegyek, tavasszal már alig bírt magával, ment volna fel, aztán György napkor az is megtörtént. Minden helynek megvan a maga szépsége, de ott fenn a nagyréten, az az igazi – gondolta az öreg, és arrébb terelte a birkákat. Nyájnak nem lehetett nevezni, volt néhány kos, anyajuh, már csak a megszokás miatt tartotta őket. Kisbirka nem ugrált körülötte, ilyenkor novemberben már felesleges is lett volna, több a kár, mint a haszon – dörmögte. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még több száz jószág volt, fent töltötték tavasztól késő őszig az időt, a kerítéssel körbevett réten. Nyíráskor messzi vidékről jöttek emberek, kellett a sok dolgos kéz, meg ment a nagy vetélkedés is köztük. Egy évre sem emlékszik, amikor nem ők lettek volna a leggyorsabbak, meg alaposak is, mert az is számított.

Fotó: Bátyi Zoltán
Fotó: Bátyi Zoltán

Az összegányolt munkát semmire se nézték. Most meg itt van ni, a faluban alig laknak, jön a tél, aki rendes időben még el is tengett itt, most bemegy a városba, csak jobb ott. Ő ugyan nem lakna ott egy vak lóért sem, amikor muszájból be kellett mennie, utána napokig nem tudott aludni. Úgy fájt a feje, mintha satuba szorították volna, akkora volt a zaj. Kétszer majdnem elütötte egy olyan nagy fekete autó, amilyet még nem is látott, a policáj meg rásípolt, oda is jött hozzá. Aztán mikor beszédbe elegyedtek, s megtudta, honnét és minek jött, csak intett, és azt mondta, vigyázzon magára. Pénzét ha van, ne mutogassa, ivóba ne menjen, intézze el az ügyét, aztán iszkiri, nyomás haza. Ő meg bólogatott, és megkérdezte, hol a hivatal. Akkor írták a nevére a kis házat, meg a rét egy részét, a jószágokkal együtt. Öröksége volt, megdolgozott érte. Tíz éves volt, vagy valami kicsivel több, mikor öregapja odaadta kisbojtárnak, attól a naptól kezdve csak a birkákkal foglalkozott. Értett is hozzájuk, mindenki tudta. Amikor valami kórság ütötte fel a fejét a birkahodályban, hát a harmadik faluból is eljöttek tanácsért – s ez még mindig megmelengette a szívét. Eltelt az élet, de nem bánta, ez a rend, aztán meg voltak benne szép események is. Egyszer a falusi bálban Irinával táncolt, de aztán a lány máshoz ment feleségül, igaz, ő bátortalan volt, nem merte megkérni. Az öreg juhász fiaként szerette. Hétszámra ballagtak egymás mellett, egy kézmozdulatból értették, mit akar a másik. Aztán egyedül maradt. Néha kijöttek a városból, elvitték a szaporulatot, hoztak ami kellett, aztán megint hószámra csend volt. Ő gányolta össze a kis gunyhót, de nem fújt át rajta a szél, fűteni is lehetett. A birkáknak meg jó helyük volt. Néhány éve kijöttek több autóval, megálltak a hegy alatt, a jegyző kísérte őket. Hoztak felvevő masinát, egy csinos fehérszemély meg kérdezgette, hogy is élt ő itt, meg hogy történt-e errefelé valami 56-ban. Ő meg állt kicsit meggörnyedve, maga faragta kampós botjára támaszkodott. Azon az őszön még suttyó gyerek volt, november első hete is elmúlt, éjjel hallgatag férfiak jöttek, egy asszonyka a csecsemőjét bent szoptatta a gunyhóban. Esni kezdett az eső, fújta-kavarta a szél a leveleket. Sárban cuppogtak, ő ment elől, amikor átértek a hegy túloldalára, a viharkabátos kezet nyújtott. Bal kézzel, mert a jobbon kötés volt, át is vérzett. Nem nagyon tudta, mit is mondjon, arról az esetről sose beszélt, abból nincs baj, ha nem megy a szó. A kis hölgy meg csak kérdezgette, hogy biztos itt is átmentek emberek, hát csak egy ugrásra van a szomszéd ország, meg meséljen már valami izgalmasat. Ő meg hallgatott, fütyült a kutyája után, megmutatta, hogyan keríti be a jószágokat, ez nagyon tetszett mindenkinek. Bagarettát sodort. Azt mondták, hogy majd levetítik ezt, amit itt láttak, de ő tudta, hogy valami másra számítottak, szenzációra. Sose volt bőbeszédű.
Most majd lemegy a faluba, eladja a jószágokat, a kutya is kiöregedett, nem sok van hátra neki.
Majd valahogy kitelel, tavasszal meg nem jön fel, aztán meg már soha többet.
Kiáll a kert végébe, nézi a hegyeket, hallgatja, ahogy messziről duruzsol a szél.