2021. január 17., vasárnap

„A bosszút semmi sem indokolja”

Urbán András a Dogville című produkciót rendezte a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban

A Kosztolányi Dezső Színház ma, szombaton mutatja be a Lars von Trier, Christian Lollike és Vedrana Božinović szövege alapján, Urbán András rendezésében készült Dogville című előadást, amelynek kiindulópontját a 2003-ban megjelent azonos című film adta. Az előadás szereplői a KDSZ teljes társulata: Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid, valamint Fülöp Tímea és Verebes Andrea. Ők ketten nemrég óta egészítik ki a csapatot. Ebben a felállásban először próbáltak együtt, és a járványhelyzet óta először próbálhattak teljes egészében színházi körülmények közt, tehát nem online.

Fotó: Gergely Árpád
Fotó: Gergely Árpád

Urbán Andrással főleg a Dogville-ról beszélgettünk, de szót ejtettünk a színház működéséről is.

Hogyan került sor arra, hogy Dogville-t rendezd a KDSZ-ben?

– Szerettem volna egy olyan előadást készíteni, amely során a történetmeséléssel foglalkozhatunk. Arra vágytam, hogy a legintimebb, legegyszerűbb módon meséljünk történetet, a Dogville pedig ehhez megfelelőnek tűnt. Ugyanakkor érdekeltek azok a közösségi kérdések is, amelyeket a Dogville is taglal, hogy milyen mértékben befogadó egy közösség, hogyan tünteti fel magát és mi a valóság. A Dogville egy nőről, Grace-ről szól, aki a gengszterek elől egy kis városba menekül, de a történet főszereplői tulajdonképpen a városka lakói. Az előadás kérdéseket vet fel az elfogadásról, a tagadásról és az erkölcsről is. Az eredeti Dogville megközelítőleg tizenöt szereplős, de Vedrana Božinović, a dramaturgunk úgy adaptálta, hogy öt fős kis társulat is játszhassa. Szerettünk volna bensőséges, szűk körben, de erős koncentrációval dolgozni. Egy olyan előadásban gondolkodtunk, amivel a szigorított intézkedések idején is foglalkozhatunk, külsősök nélkül, minél kevesebb bonyodalommal. Ráadásul két új társulattaggal bővültünk, szükségünk is volt a közös munkára, egy olyan előadásra, amit csak mi hozunk létre. A színészeink ebben a felállásban először dolgoztak együtt, alkalmuk nyílt megismerni egymást és a színházunkban zajló munkafolyamatot is. Az előadással kapcsolatban sokat beszélgettünk, különböző témákat feszegettünk és improvizációkkal is foglalkoztunk.

Létezik-e valamiféle áthallás a Dogville története és a jelenünk között?

– A színházban mindig van áthallás. Ugyan hangsúlyozzuk azt, hogy senki se gondoljon a saját városára, de az emberek azt gondolnak, amit akarnak. Dogville egy lepusztult amerikai kisváros, de nyilván kiválthat asszociációkat. Ugyanakkor az emberi magatartás különböző formái megjelenhetnek kis- és nagyvárosban egyaránt. Az emberek általában szűk környezetben mozognak és van egy kialakult képük önmagukról, akkor is, ha az nem felel meg a valóságnak. Dogville a jó emberek városa, ők legalábbis ezt hiszik, hiszen meg vannak győződve az igazukról és a jóságukról. Ez a történet az emberekről szól.

Hogyan emlékszel vissza arra, amikor megjelent ez a film?

– Nagyon fontos volt, a rendezői megoldások miatt, ahogyan a rendező szinte színházi laboratórium szerűen mutatta be a történetét. Ez egy fontos lépésnek számított. Lars von Triernek ez egy kommerszebb filmje, de mindenképpen inspiráló. Az előadásban viszont nem a filmmel foglalkozunk, csupán a kiindulópontját adja.

A film kapcsán sok szó esett a bosszúról is, egyesek épp ezt hangsúlyozzák a Dogville-t illetően. Erről mit gondolsz?

– Egy tragikus folyamat az, ahogyan Grace eljut a bosszúig, amely tulajdonképpen egy erkölcsi igazságtétel a számára. Valójában semmi sem indokolja a bosszút. Kegyes érzés, de nem szabad hinnünk benne, ne legyen az ember alattomos. Ugyanakkor viszont az ember nem bújhat ki a bőréből, megteszi azt is, amiről tudja, hogy nem helyes, és bosszút is áll, ha megteheti. A felelősség és a hatalom érzése sok mindenre képes.

Szerinted milyen lett az előadás?

– Izgalmas és izgató, ilyen szempontból szórakoztató, már amennyire az lehet a szomorú története ellenére.

Végre visszatérhettetek a színházba és nem kellett online próbálnotok. Hogyan zajlott a próbafolyamat?

– A fő problémánk az, hogy a KDSZ-ben viszonylag kevesen vagyunk és nincs külön próbatermünk. Időnként a Danilo Kiš helyiségében próbáltunk, mert a színházban az esti előadásra készítették elő a színpadot. Ez némileg szétzilált bennünket. Belekavart ebbe a bensőséges, szinte dekameroni bezártságba, amit rendezőként megálmodtam.

Milyennek látod most a KDSZ működését?

– Le vagyunk terhelve, a néhány évvel ezelőtti racionalizáció, amikor két munkahelyet elvettek tőlünk, szinte sántává tette a KDSZ-t. Azóta komoly működési gondokkal küzdünk, főleg a technikai személyzetet illetően. Igyekszünk, de nagyon nehéz.

A járványügyi helyzet mennyiben nehezítette meg a mindennapjaitokat?

– A legnehezebb elviselni a bizonytalanságot. Kevesen vagyunk, az irodákban dolgozók este is bejárnak testhőmérsékletet mérni, felügyelni a fertőtlenítést stb. Mindenki aktív, hogy az intézkedéseket zökkenőmentesen betartsuk. Nyakunkon a Desiré fesztivál is, de még nem tudjuk, hogyan sikerül lebonyolítani. Közben a pénzekkel ugyanúgy el kell számolni, mintha nem lenne járvány. Tévedés azt hinni, hogy amikor nem működhetett a színház, kevesebb pénzre volt szükségünk. Folyamatos költségek mindig vannak, ráadásul a színház elesett a jegypénztár és a vendégjátékok általi bevételeitől, amikkel általában kiegészítettük a produkciós költségeket. Ez a pénz nem létezik, hiszen a legtöbb vendégjáték le lett mondva, most pedig egyre több a munka. Ebben a helyzetben sokkal bonyolultabb külsősökkel, akár önkéntesekkel is dolgozni, hiszen próbálunk egy szigorúan ellenőrzött rendszerben működni. Ne feledjük, hogy a színészek nem tudnak kétméteres távolságban dolgozni, ily módon játszani az előadásokat. Nagyon is vigyázniuk kell magukra, egymásra és a magatartásukra. Nehéz mindennap készenlétben lenni, minden eshetőségre felkészülni. Egyszerűbb lenne leállni, nem csinálni, de mégis azt hiszem, hogy folytatnunk kell, keresni a lehetőségeket, hogyan létezzünk. Ha meghajlunk ezek előtt  a problémák előtt és visszalépünk, egyszerűen nem leszünk.

Az intézkedések előtt A szindikátus munkacímű előadás rendezéséhez is hozzáfogtál a KDSZ-ben. Ezzel most hol tartatok?

– Még az idén bemutatjuk, de legalább egy munkabemutató tartunk. Ebben Mészáros Gáborhoz, Kucsov Boriszhoz és Búbos Dávidhoz Horváth Blanka és Dedovity Dina színészhallgatók csatlakoznak, valamint Fülöp Tímea és Verebes Andrea is. A járványügyi helyzet miatt fél év kiesett. Most megpróbáljuk pótolni, amit lehet. A Dogville bemutatója után Puskás Zoltán rendező kezdi a Három nővér próbáit, és ezt decemberben be is mutatnánk.

Elhalasztódtak-e más rendezéseid is más színházakban?

– Tavasszal kellett volna dolgoznom Budapesten és Észak-Macedóniában, ősszel pedig itt Szerbiában, de ezek többször is elhalasztódtak. A tervek szerint nemsokára rendezhetem az Átrium színházban a Mephistót, tavasszal pedig Bitolán a Coriolanust.

A nemzeti összetartozás éve alkalmából zajló programsorozatban a KDSZ is részt vesz, határon túli magyar színházak vendégjátékaival. Az első, a kolozsváriak fellépése sajnos elmaradt. Ezzel most mi a helyzet?

– Halasztási lehetőséget kaptunk, de készen állunk, és folyamatos kapcsolatban állunk az ebben résztvevő színházakkal. Amint a körülmények megengedik, megvalósulnak ezek a vendégjátékok, a többségük valószínűleg jövőre.

Nincs már sok a Desiré fesztiválig sem. A műsoron szerepel az általad rendezett Don Quijote című előadás is, amit Montenegróban készítettél. Milyen előadást láthatunk majd?

– Ez nem egy klasszikus Cervantes adaptáció, de szerintem aki megtekinti az előadást, annak nem lesz kérdéses az, hogy miért kapta a Don Quijote címet. A produkció társadalmi kérdésekkel foglalkozik és nők játsszák. Ha kimondjuk azt, hogy Don Quijote, mindenkinek az jut eszébe, hogy egy öreg pasas rohamozza a szélmalmokat, de ez csak a regény első negyven oldala. Sok minden másról is szól. Követve bizonyos értelemben, asszociatív módon azt a fajta elbeszélési módot, ahogyan Cervantes is folyamatosan áttér más történetekbe, megfogalmazódik az ún. női Don Quijote-ság.

Milyen volt a próbafolyamat?

– Nehéz, de nagyon jó. A színészeket egy meghallgatás során választottuk ki, és egy remek, odaadó, kísérleti kedvű csapat jött létre. Az előadás bemutatóját és a további játszását is katarzisként lehetett megélni. Ez egy nyári produkció, tavaly nyáron próbáltuk, szabadtéren játszottuk, de adaptáltuk benti térre is. Sajnos a járványhelyzet miatt nem sikerült vele sokat vendégszerepelni.