Minden év novemberében felment Pestre. Amikor még volt munkája, Mindszentek körül, akkor nem volt feltűnő. 1957-ben ment először. Temetőbe lehetett járni. Ritkán fordult elő, hogy ki kellett hagyni egy alkalmat, akkor hetekig szólni sem lehetett hozzá, úgy fájt a szíve. Ilyenkor az ablakba tett égő gyertyával jelezte, hogy ő nem felejt. Anyja kezét tördelve könyörgött, hogy szedje be a „fényeskéket”, bajuk lehet, de ő csak legyintett. Kint laktak tanyán, ki kódorgott volna arra épp a legpocsékabb időben? Meg persze villany híján ki tudták volna magyarázni, de sosem kellett.
Amikor utazni tudott, behúzódott egy kupé sarkába, nem akart senkivel sem szóba elegyedni.
Ilyenkor emlékezett. Lehunyta a szemét, és mondogatni kezdte a neveket, ahogy kattogtak a vonat kerekei, néha el is szunnyadt. Sosem álmodott. Előfordult, hogy igazoltatták, hova, melyik sírra viszi azokat a kék virágokat? Néztek rá sandán, forgatták az igazolványát, de nem leltek benne hibát, volt lakása, munkahelye. Úgy a hatvanas évek közepén két rendőr, egy langaléta bajszos, meg egy pókhasú, vörös arcú igencsak kíváncsiskodott, hogy hétköznap délelőtt hogyhogy ráér itt a sírok közt keresgélni. Ő meg nagy nyugodtan odamutatott egy kislány sírjára, akinek merő véletlenségből az volt a vezetékneve, mint az édesanyjáé, és elmondta, hogy szabadságot kapott a gépgyártól a túlórák meg a jó brigádmunka miatt. A családból meg ugye mindenki végzi a termelő munkát, hát ő jött ki az Icuka sírját megtisztelni ezzel a néhány szál kerti virággal. A közegeknek tetszett a magyarázat, a hosszú, sovány főtörzs még a vállát is meglapogatta, hogy így viselkedik egy rendes proletár.
Nem töltött sok időt a sírkertben, nem akarta felhívni magára a figyelmet. Elkerült persze a sírokhoz, ahova igazából jött, letette a kék, kisszirmú virágokat. Mindig csak kéket, a parolik színe ez volt, s hiába sétáltak ballonkabátban a titkos rendőrök, estére tele lettek a sírok az emlékezés virágaival és az imbolygó fénnyel égő kis gyertyacsonkokkal. A családtagok, bajtársak elmentek egymás mellett, ismeretlenül is ismerősök, picit biccentettek vagy hunyorítottak, nem beszéltek. A félelem és a gyász egy tőről fakadt. Arra a néhány őszi napra, és az utolsóra, amikor a lánctalpak átgázoltak a véres, lyukas zászlókon, sokáig gondolni sem mertek. Sokan külföldre menekültek vagy vidéken leltek menedéket, éppenséggel tanyán, mint ő. A börtönbe kerültekről, kivégzettekről sokkal később tudták meg, hogy a sors kereke eltiport őket. Nem tartotta senkivel a kapcsolatot, soha. Amikor már lehetett, akkor sem. Beszélni sem beszélt arról a szűk két hétről, hej, pedig voltak, akik aztán nagyon ki tudták használni, amikor fordult a világ. Csak nézte a jól táplált, sötét öltönyben feszítőket, akik nagy hangon mesélték, hogy is volt a forradalom idején. Sosem volt törtető, nem is politizált, el sem tudott volna már igazodni benne. Megcsóválta a fejét, aztán ment dolgozni a gyárba, amíg működött. Mióta nyugdíjba küldték, ideje volt elég, hát pontosan 4-én utazott. Nézte a vonatablak mellett elsuhanó tájat, a hivalkodó házakat a kis településeken, meg az állomások mellett álló rengeteg autót.
A fákon sárga-barna levelek vívtak csatát a feltámadó széllel, a viharos felhők egész alacsonyra húzódtak, mintha gyászfeketébe vonták volna az eget. Hideg ez a november – gondolta az öreg, és felvette a kabátját. A kalapot kézbe vitte, kiállt a peronra. Messziről látta unokáját, jó magasra nőtt, rá hasonlít, érzékenyedett el egy pillanatra. Tőle kapta a kocsit, hát ennyit megtehet az öregapjáért, hogy évente egyszer kijön elébe, és kiviszi a temetőbe, bár nincs messze. A katonás rendben álló sírok előtt egy-egy percre állt csak ment, meggyújtott egy gyertyát, és mellé tette a virágot. Eggyel több gyertya volt nála, az unoka fázósan toporgott mellette és rá is kérdezett. – Ez az enyém – magyarázta az öreg-, mert lehet, jövőre már nem leszek, vagy az erőm hibádzik. A parcella szélére állította, nézte, hogy hajlong a kanóc kis füstcsíkot húzva az ég felé. – Most már mehetünk – mondta csendesen.
A szél felkavarta a leveleket, és puha szőnyeget terített a lábuk elé.
