Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

KÖZEGELLENÁLLÁS RIPORTPÁLYÁZAT, III. DÍJAS ALKOTÁS

Elválasztva a karnyújtásnyira lévő otthontól

Balázs Andrea

2020. október 24., 14:39

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Számos vajdasági magyar családot szétszakított a koronavírus okozta határzár. Sokunk életében talán először fordult elő, hogy hosszú hónapokig nem látogathattunk haza Magyarországról, vagy éppen valamelyik nyugat-európai államból. Amikor pedig véget ért ez a rémálom, bíztunk benne, hogy nem ismétlődik meg még egyszer. Tévedtünk.

2020 márciusától kezdve hosszabb periódusokra szinte teljesen ellehetetlenítették a külföldről és az oda való utazás lehetőségét. Szerbia, valamint Európa többi országa felváltva vagy éppen egyszerre jelentett be teljes határzárat és szigorított ellenőrzést. Ugyan, kéthetes karantén vagy negatív PCR-teszt ellenében megpróbálkozhattunk a szabad átlépéssel, mégis ezek a megoldások nem kifizetődőek az egyszeri emberek számára.

Minden szétszakított vajdasági magyar család számára megterhelő (volt) ez a periódus, de talán még nagyobb feszültséget okoz azoknak, akik csak néhány tíz kilométerre élnek otthonuktól, mégsem tudnak hazamenni. A Szegeden és környékén élő vajdaságiak többsége már középiskola vagy egyetem óta ott él, de a hétvégéket szokás szerint szerbiai otthonában töltötte eddig. Hogy miként élték meg az elmúlt időszakot? Három, a térségben élő fiatal ismerősöm gondolatait rögzítettem az utóbbi hónapok tapasztalatinak jegyében. Nemsok ez a három ember, azonban érzéseik egész közösségünk bizonytalanságát, fájdalmát és őrlődését tükrözik.

Az első hullám

Óvatosan tolom be a kerékpáromat a lépcsőházba. Nem könnyű felvinni a magasföldszintre, de inkább megerőltetem magam, mint hogy kinn esélyt adjak az ügyeletes Budapesti körúti biciklitolvajoknak. Ezt, a nagyjából 30 éves járgányt még a koronavírus-pánik kezdetén, a határzár bejelentésekor vettem. Kellett egy kétkerekű, hogy valamilyen elfoglaltságot találják azokra hétvégékre, amelyeken már nem mehetek haza. Barátnőmnek – akihez már visz fel a lift – hasonlóan mellőznie kellett a kéthetente megrendezett zentai családi szeánszokat.  A 8. emeleten már tárt ajtókkal vár. Zsófi örömmel fogad, viccelődik, hogy majd először lázat mér és csak aztán enged be, de látszik rajta, hogy nem teljesen őszinte a mosolya. Hogy is lenne, amikor már hónapok óta a panelben gyötrődik, s nem is ez a legnagyobb bánata…

„Na, végre felértél! Rég láttalak. Igaz, mást sem láttam már egy ideje a lakótársakon meg a bolti eladókon kívül. Mesélj, mi történik veled?”

Nem tudok mit válaszolni, mert egy évszak repült el, de történés az nem volt. Én is csak otthon koptattam a billentyűzetet, dolgoztam és várakoztam.

„Szerintem még egy-két hét és megnyitják a határt. Szerbia már két hete szabadon beenged mindenkit, csak még a magyarok kellene, hogy ugyanezt megtegyék.”

A III. díjjal jutalmazott riport szerzője, Balázs Andrea

A III. díjjal jutalmazott riport szerzője, Balázs Andrea

Kicsit kételkedve, de mégis reménnyel telve magyaráz Zsófi, én pedig egyetértően bólogatok. Habár tudom, hogy fájó, mégis érdeklődnöm kell a szülei felől. Megkérdezem, hogy vannak.

„A mama halála után hetekig alig tudtunk néhány szót váltani egymással. Ők nem akartak terhelni vele, én meg őrlődtem, mert nem tudtam hazamenni még a temetésére sem. Szörnyű érzés volt. A mama, aki felnevelt…”

Itt megállt a mondandóval és a tekintetét a forgalmas körútra szegezte. Többet nem beszélt erről. Szebb dolgokra terelődött a téma: arról viccelődtünk, hogy sikerült szénné égetni a karanténidőszak elsőszámú otthoni specialitását, a házi készítésű kenyeret, meg, hogy milyen volt mosni, főzni és online dolgozni egyazon időben. Azonban, néhány vidámabb gondolat után, megint csak a bizonytalanság ült a vállunkra.

„Nem tudom, mi lesz Juditék augusztusi esküvőjével. Tudod, otthon szerették volna tartani, mert ott a család, de jelen pillanatban át sem tudnak menni a határon. Nagyon szorítok nekik, hogy addigra minden rendbe jöjjön.”

Reménykedtünk tovább, ott fenn a nyolcadikon. Könnyebb volt így, megosztani a közös terhet és az abba vetett bizalmat, hogy hamarosan ismét láthatjuk az otthoniakat. Bízni abban, hogy majd a nyár derekára minden jobbra fordul…

Röpke öröm otthon

Egy hét múlva valóban örülhetett minden otthonától elzárt, az anyaországban élő vajdasági magyar: július elején Magyarország is feloldotta a határzárat és megszüntette a karanténkötelezettséget a szerb és a magyar állampolgároknak, tehát ismét oda-vissza tudtunk közlekedni. Az mellett, hogy családommal próbáltam bepótolni az elmúlt három hónapot, felkerestem egyik gyerekkori barátomat. Már ő sem él otthon, három éve dolgozik Kisteleken. Belépve az udvarba, nyolcvanon felüli nagymamája fogad.
„Végre te is itthon vagy kislányom! Ögyem mög a szívedet, olyan régen nem láttalak. Nagyon örültem, amikor möghallottam, hogy te is megint itthon vagy. Hazagyütté’ végre, mint a Zolikám. Azt hittem má’ nem látom többé.”

Nyugtáztam, hogy igen, itt vagyunk, de nem tudtam kiverni a fejemből utolsó mondatát. Hányan gondolhatták még ezt azok az idős hozzátartozók közül, akik itthon vártak bennünket. És közülünk hányan retteghettek ugyanettől fordítva. Hirtelen Zsófi jutott az eszembe, aki már nem találkozhat nagymamájával, de a szomorú gondolatot szerencsére megszakította Zoli érkezése.

Elmesélte, hogy csupán pár napja érkezett Csókára. Ugyan, a határ már másfél hete korlátozások nélkül átjárható, munkahelyén csak most oldották fel a külföldre való utazás tilalmát.
„Nagyon hosszú volt ez a három hónap és utána még a cég is szívatott minket ezzel a rendelettel. Két hét fizetetlen szabadság, meg nyilván felmondás várt volna rám, ha megreszkírozom az átlépést. Úgy voltam vele, keresek valami kiskaput, de aztán meggondoltam magam, mert nem szeretném elveszíteni a munkámat. Szerencsére most már itthon vagyok, itt ülhetek a lugas alatt. Nincs rohanás, van házi koszt, tiszta harmónia. Ugye mama?”

Szegezte oda a könnyed kérdést Kati néninek, aki sóhajtott egyet.

„Édös gyerökeim, én ilyen világot nem láttam még. Mögéltem a háborút, az éhözést, azt, amikó’ apámat napokra elvitték a szerbek, de mindig volt valami, amibe bíztunk. Ott voltunk egymásnak, de most mög mindenki szanaszét, alig van mibe reményködni. Na, de nem azé’ mondom Zolikám. Tudom, hogy itt nem találtá’ ínyedre való munkát, nem akarlak én tégöd vádóni, csak nagyon örűnék ha sűrűbben látnálak amíg még élök.”

Hallgatunk, majd Zoli szellemesen oldotta a hangulatot. Viccelődni próbált, hogy ott a Skype, aminek az utóbbi időben nagy élvezője lett a mama is több-kevesebb sikerrel. Mindig értett a poénkodáshoz, de amikor kikísért a kapuig már ő sem volt annyira vicces kedvében.
„Nem tudom, mi lesz, ha megint megcsinálják ezt velünk. Nem viselem el, hogy mint a rabszolgát, bezárnak megint Magyarországra. Igaz, hogy ott van a barátnőm, de érted, az nem minden. Nem szép, hogy ezt mondom, de az itteni családom is legalább annyira fontos, nekem haza kell járnom időnként. Itt vannak anyuék, a kert, a nyugalom, no meg persze a mama. Nem sok ez az egész, de mégis… Nem tudom máshogy megfogalmazni. Ha megint jön ez a koronamizéria én lehet, hogy inkább hazaköltözök egy időre, aztán meglátjuk, mi lesz.”
Azzal próbáltuk nyugtatni egymást, hogy egy ideig biztosan nem lesz hasonló felfordulás, hiszen nyár van. Mi baj történhetne most?

Nem kellett sokat várnunk, egy hónap „szabadság” után Magyarország előrugaszkodott legújabb megelőzési tervével, vagyis a külföldi országok „beszínezésével”. Szerbia a sárga kategóriába került, ami azt jelentette, hogy csak kéthetes karanténnal, vagy két borsos árú negatív teszt ellenében léphettünk be a területére, amennyiben nem vagyunk napi ingázók.

Ismét az anyaország börtönében

Újból Szegedre kényszerültem jómagam is. Olyan gyorsan jött a rendelet, hogy alig tudtam hazarohanni, még egyszer találkozni az otthoniakkal és elhozni pár szükséges holmit. Így is volt, ami ott marad.

Robi már várt, hogy átvegyem tőle a testvére segítségével eljuttatott csomagomat. Bátyja, Laci már két éve naponta ingázik Magyarkanizsáról Szegedre. Munkáltatói igazolással és maximum 24 órás magyarországi tartózkodással a határ 30 kilométeres körzetében szabadon közlekedhet.

„Tessék, abban van!”

Rámutatott az egyik csomagra, de hirtelen nem tudtam, melyik szatyorra gondol, hiszen legalább négy sorakozott egymás mellett. Otthoni ínyencségek kukucskáltak ki belőlük: édességek, fűszerek, kerti zöldség, egy doboz házi tojás és egy literes pálinka. Csupa illegalitás!

„ Laci elhozta az egész vasárnapi ebédet.”

Mondta mosolyogva, majd sóhajtott és hozzátette, hogy ő is szívesen velük ebédelt volna ahelyett, hogy most ezeket az ételhordozókba bepasszírozott falatokat szortírozza.

Elmesélte, hogy ebben az évben a két kezén meg tudná számolni, hányszor volt otthon. Pedig csak 30 kilométerre lakik Szegedtől. Többször is hangsúlyozta, hogy ő az elsők között volt, amikor júniusban szabaddá vált az átjárás, majd július 14-én – az ismételt szigorítás előtti napon – szinte utána csukták le a sorompót. Amikor meghallotta, hogy megint korlátozásoknak lesznek, hazament elbúcsúzni.

„Már tíz éve Szegeden élek, de nem tudok belenyugodni abba, hogy nem mehetek haza. Minden hétvégén vágtattam át a határon: oda-vissza. Hétfőn a munkahelyen fáradtabb voltam, mint a heti műszak végén, de akkor is az az otthon töltött két nap volt a megnyugvásom. Ez jár nekünk vajdaságiaknak. Menjenek a jó francba!”

Zárta monológját Robi, miközben félig beillesztgette a dobozokat a hűtőbe. Még maradt benne mondanivaló, így zaklatottan folytatta.

„Most is, ahogy a Laci jött meg elment, nem tudtam hová tenni az egészet. Arra gondoltam, mikor tudok végre én is otthon lenni. Haragudtam rá, hogy ő átjöhet, én meg ide vagyok betonozva. Közben annyira rossz érzés, hogy már el kellett mennie, mert a 24 órát ugye tartani kell.”

Aztán arra tért ki, hogy talán ő is maradhatott volna otthon, de gyorsan elhessegette a kósza gondolatot.

„Ugyan, mihez kezdenék ott magammal? Csak az a hétvégi átjárás jó lenne, de majd talán ez is enyhül…”

Azóta is várjuk, hogy enyhüljön. A dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy szerettük volna. Másfél hónap bizakodás után – hogy végre szabadon járhatunk határainkon –, még egy adag szigorítást varrtak a nyakunkba. És a fene sem tudja, vége lesz-e ennek valaha.

Dönteni kell

Szeptembertől Magyarország komolyabb szigorításokat jelentett be, de Szerbia is bármikor meglépheti ezt és akkor megint „dupla határzár” választ majd el bennünket. Nincs mit tennünk, forrongunk a tehetetlenségtől, hogy nem tudunk átlépni a kőhajításnyira lévő otthonainkba következmények nélkül. Otthon meg várnak. A „mikor jössz már?” és a „az anyádnak, nagytatádnak már nagyon hiányzol” mondatok szívbemarkolóak ilyenkor.

Felpakolva azt kis holmit, amit albérleteinkben felhalmoztunk hazatérhetnénk, és úgy nem fenyegetne bennünket annak veszélye, hogy ismét kettészel bennünket a határ. Mert szó szerint elvág, megtöri az embert. De hogy hagyjuk itt az egzisztenciát jelentő munkát, és a meglévő kapcsolatainkat? Főleg azokat a barátokat, akik ugyanonnan jöttek, mint mi és egy cipőben járnak velünk. Valóban ez a mi sorsunk: két világ peremén egyensúlyozunk, de egyre inkább úgy néz ki, ennek most már vége. Választanunk kell! Haza már nem mennénk, de itt meg nem tudunk gyökeret ereszteni. Mi lesz így? Túl közel volt a határ, aminek az előnyét hétről-hétre élveztük, de most leengedték a sorompót és maradt az egyre csak gyűlő igazságtalanság érzése és a mardosó bizonytalanság. Végtelen nagy űr keletkezett az itthon és az otthon között, no meg bennünk is.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége