2021. január 25., hétfő
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Szeretnék, hogy unokáik legyenek

Tisztelt atya!
Fiunk 13 éves, s a papi hivatáson gondolkodik. Kezdetben azt hittük, hogy viccből mondja, s ráhagytuk. Ma viszont látjuk, hogy talán komoly a szándéka. A feleségem nem támogatja az ötletet, én se voltam mellette, de most már elfogadom. Mi azt szerettük volna, hogy neki is legyen családja, és nekünk is legyen unokánk.
A gyereken úgy látom, hogy akarja ezt, más nem is nagyon érdekli. Mit ajánl? Hogyan kezeljük a helyzetet? Azt se szeretném, hogy tizenöt év múlva meggondolja magát. Hagyjam, hogy elinduljon ezen az úton? Üdvözlettel István

Tisztelt István!

Levele kapcsán elsőként arról a félelméről beszélnék, hogy ha a fiuk mégis pap lenne, akkor neki nem lenne családja, önöknek pedig nem lennének unokáik.
Nézze a következő tényt! Az erdélyi Böjte Csaba ferences testvér pap lett, és mint ilyen felkarolt több, mint 2000 hányatott sorsú gyereket, ezek többségét már fel is nevelte, ki is iskoláztatta, nem kevesen közülük felnőttként egymással megházasodtak, és gyerekeket hoztak a világra. Ezeket az újszülötteket Csaba atya úgy tekinti, mint a saját unokáit, és ők pedig a saját szüleik nevelő apját látják Csaba atyában, tehát igazi nagytatájuknak tekintik. Amennyiben él még Csaba atya édesanyja, akkor fiának ezek a lelki gyermekei az ő unokái is.
Az igazság az, hogy ha valaki pap lesz – hivatásból, abból a meghívásból, amit Jézus, a jó Pásztor intéz hozzá, mellyel lelki pásztorrá akarja tenni az Ő juhai nyájában –, akkor ő lelki atya lesz, a lelkek nevelője, fiukat-lányokat apává-anyává nevelővé. Tanítványai majd tudnak és akarnak családot alapítani és gyermeket hozni a világra. Lehet valaki pap nem hivatásból, hanem csak foglalkozásból, de akkor ő már nem lelki atya, csupán – ahogy Jézus mondja – „béres, aki nem törődik a juhokkal” (Jn 10, 13). A lelki atya – mint „jó pásztor, aki életét adja a juhokért” (Jn 10, 11) –, szeretetre neveli lelki gyermekeit, akik majd egymást szerető házastársakká tudnak és akarnak lenni, és szeretetből gyermekeket tudnak és akarnak világra hozni. Ezek aztán a pap szüleinek igazi unokái lehetnek.
Az én papi életem ilyesmit is bizonyít. A hivatásomra való 10 év felkészülés idején, középiskolás és főiskolás éveimben a nyári szüneteket végigdolgoztam betegeskedő apám mellett és helyett. Ő sokszor mondogatta: „Mi lenne velem, ha te nem volnál?!” Azért tehettem ezt, mert nem voltam lekötelezve egy esetleges családalapítással (ha nem választottam volna a papi pályát, akkor akkoriban már atomfizikát tanultam volna, ahogy az elemi iskolás tanáraim akarták). Szolgálatba lépésem után apám még két évig betegeskedett, és mivel a legnehezebb óráiban mellette tudtam lenni, békében hunyt el. Anyám 15 évvel élte túl apámat. Őt az első évtizedben a testvéreim karolták fel. Utolsó éveit az én plébániai közösségemben töltötte el, ahol sokan vették körül nagy szeretettel.
Ezek alapján állíthatom, hogy ha egy fiúból lelki atya lesz, akkor a szüleit majd az ő hívei úgy fogják szeretni, mintha „unokáik” lennének.


Levele kapcsán második helyen arról a feltételezésről beszélnék, hogy ha a fiukból nem lesz pap, akkor biztosan lesz neki családja, önöknek, az apjának és az anyjának pedig lesznek unokái. Sajnos ez a mi korunkban nem így működik. A mai fiúk és lányok nem álmodnak családalapításról, nem álmodnak a szüleik részére unokákat. A fogyasztó, élvezethajhászó és haszonleső társadalomban felnövő fiatalok nagy többségükben nem akarnak családot alapítani, nem akarnak gyermekeket világra szülni. És nemcsak hogy nem akarnak, hanem nem is tudnak, nem is képesek rá, mert az elkényeztetett fiúk elnőiesednek, az elkényeztetett lányok elférfiasodnak, ami egyet jelent szülői mivoltuk elferdülésével. Az elnőiesedett férfi csak az élvezethajhászásnak él, nem képes felelősséget vállalni senkiért, nem képes önfeláldozóan családnak, házastársnak, gyermekeknek élni, egyszóval nem képes apa lenni. Az elférfiasodott nő csak az önkényességének él, nem képes alárendelni magát senkinek, nem képes gondoskodni családról, házastársról, gyermekekről, egyszóval nem képes anya lenni.
Korunk társadalmában egyre több a „gyernőtt” (azaz a szüleitől gyermeki függőségben maradt felnőtt, aki 30-40 évesen is /azon túl meg végképp!/ csak „mamahotelban” tud létezni), aki csak magának él, baráti-barátnői kapcsolatokat vagy laza, felelőtlen együttélést tart fenn, ha pedig mégis megházasodik, akkor nagyon gyorsan el is válik. Az ilyen kapcsolatokból született gyermekek többségükben apátlanok, és szorosan, elszakíthatatlanul anyához kötöttek. Az ilyenek nem képesek szeretni senkit, az anyjukat sem, hozzátartozóikat sem, ezért a szüleik öregségükben nem számíthatnak rájuk, de ők sem számíthatnak senkire a saját öregségükben.
Most pedig rátérek levele kérdéseinek megválaszolására. Kérdezi, hogyan kezeljék azt a helyzetet, hogy a 13 éves fiuk papi hivatásról gondolkodik. Írja, hogy ebben a szándékában nem támogatják, sőt inkább ellenzik. Két okból. Az egyik az, hogy akkor neki nem lesz családja, önöknek meg nem lesznek unokáik. A másik az, hogy később meggondolhatja majd magát, és – mondjuk – 15 év múlva kilép a papságból.
Én azt tanácsolom, hogy engedjék azt az életutat választania, amire a szíve húzza, lehet az papság, de lehet más élethivatás is. Az embernek igazi boldogsága az, ha egy életen át azt csinálhatja, amit szeret. Viszont, ha azt kell csinálnia, amit nem szeret, akkor rabszolgának érzi magát. A fiuk, ha szeretni fogja papi hivatását, boldog emberként fogja leélni az életét. Ha mégsem ez a hivatása, akkor a felkészülés évei alatt ezt észre fogja venni, és át fog állni egy másik életpályára.


Tanácsolok olyat is, amibe szülői hivatásukból kifolyólag (abból a tényből, hogy ön apja, a felesége anyja a fiuknak) beleszólhatnak, sőt bele is kell szólniuk.
Neveljék a fiukat arra, hogy ő felnőttként akarjon és tudjon családot alapítani és gyermeket hozni a világra. Ha erre fel tudják nevelni, akkor, ha pap lesz, akar és tud majd lelki atya lenni, és mint ilyen a fiatalokat tudja majd apaságra, anyaságra tanítani, és így képesíteni őket arra, hogy akarjanak apák és anyák lenni. Ha mégsem lesz pap a fiuk, akkor pedig tudni fog családot alapítani és unokákkal megajándékozni önöket, a szüleit.
Szerintem ebben a fogyasztó, élvezethajhászó, haszonleső társadalomban legfőbb feladata az volna, hogy a szülők fiaikat és lányaikat, a lelki atyák lelki gyermekeiket arra neveljék fel, hogy a férfiak tudjanak és akarjanak apák lenni, a nők tudjanak és akarjanak anyák lenni, és mint ilyenek képesek legyenek egészséges, tartós családot alapítani, valamint szüleik szeretetében és hűségében születő és felnövő gyerekeknek életet adni. Akkor a szülők, a gyermekeik, az unokáik nem süllyednek majd bele a dermesztő elmagányosodásba és a kilátástalan elhagyatottságba, hanem szeretetteljes nagycsaládban élik le földi életüket, haláluk után pedig beköltöznek mennyei Atyánk örökké tartó, boldog, végtelen méretű isteni családjába.
Tisztelt István, adja Isten, hogy ön, a felesége, az összes többi szülő, és „a jó pásztor” szellemű lelki atyák ezt a nevelést véghez tudják vinni! Áldásom küldöm: László atya

 

Kedves Olvasóink,
Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.