Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

KÖZEGELLENÁLLÁS RIPORTPÁLYÁZAT, I. DÍJAS ALKOTÁS

Kavics a tóban

Elveszített magzatok és kisbabák

Gruik Zsuzsa

2020. október 10., 13:42

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Egyes számítások szerint minden negyedik terhesség vetéléssel végződik. Ez azt jelenti, hogy a nők egy jelentős hányada élete során legalább egyszer megtapasztalja a méhében fogant kis élet elvesztését. Vannak, akik már rúgkapáló magzatot veszítenek el, másoknál az első ultrahang mutat üres petezsákot, és előfordul, hogy a fejlődő embriónak súlyos, az élettel összeegyeztethetetlen fejlődési zavarai vannak, ezért az anya dönt a terhesség idő előtti befejezése mellett. Akárhogy is, a tervezett és vágyott kisbabák elvesztése mindig megrázó élmény a szülők számára, még akkor is, ha ezt a társadalom sokszor nem ismeri el. „Majd lesz másik”, „Ne úgy gondolj rá, mint egy gyerekre”, „Biztosan még nem álltál rá készen lelkileg” – az érintett nőket gyakran próbálják ezekkel a szavakkal vigasztalni, vajmi kevés sikerrel. Az elvetélt magzatok, halott kisbabák meggyászolása hosszú időt vehet igénybe, de az úton sokkal könnyebb végigmenni, ha van kivel beszélni róla. A szerettünk elvesztése minden esetben fájdalmas, különösen így van ez, ha kisbabáról van szó. És félreértés ne essék: a szülők többnyire már akkor kisbabájukként gondolnak a megszületendő gyerekre, amikor annak létét még csak két csík jelzi a terhességi teszten.

„Nekem van egy kislányom, és van két angyalkám, akik vigyáznak rá.” (Fotó: Gruik Zsuzsa)

„Nekem van egy kislányom, és van két angyalkám, akik vigyáznak rá.” (Fotó: Gruik Zsuzsa)

Ezt Zita története is alátámasztja, aki egy egészen pici magzatot veszített el a várandóssága elején. Az esküvő után hamar teherbe esett, nagy volt az öröm a családban. Aztán egy keddi napon barnás lett a tisztasági betét. Néhány óra múlva kiderült, hogy a babának nincs szívhangja, és a méretei alapján legalább két hete halott. Zita sokáig úgy érezte, hogy az ő kisbabája kevesebbet ér, mint az a kifejlett baba, aki születés közben hal meg, és hogy ezért talán a gyásza sem jogos. Később rájött, hogy ez egyáltalán nem igaz: egy baba annyit ér, amennyit éreznek iránta a szülei.

Hasonlóan látják ezt azok is, akik több különböző korú babát is meggyászoltak. Boglárka szült egy egészséges kislányt, majd kétszer elvetélt. Az első korai vetélés volt, nyolchetes terhesen, de ennél kisebb embrióval: az ultrahangon csak a petezsákot és a szikhólyagot látták. Azt mondja, éppen azért tudta viszonylag könnyen földolgozni ezt a veszteséget, mert még szívhang sem volt. A következő terhessége később, a 16. hétben ért véget: otthon, a fürdőszobában szülte meg a tenyérnyi kisfiút. Hogy pontosan miért, azt nem tudja, de mint mondta, a kislánya születésekor megsérülhetett a méhe, ezért nem tudja táplálni a babát. De a kivizsgálásokat csak a járványhelyzet csillapodása után fogják tudni elvégeztetni. Ez a baba nagyobb volt, látták az ultrahangon, több emlékük és tervük kötődött hozzá, mint az előzőhöz, ezért őrá jobban is emlékezik. De ez nem jelenti azt, hogy a nyolchetes magzatot ne a sajátjaként tartaná számon:

– Nemrég költözünk új házba, festettük a fürdőszobát. Mindenkinek fölírtuk a nevét a falra, festettünk felhőket, és egy kis angyalkát is. Nekem van egy kislányom, és van két angyalkám, akik vigyáznak rá.

Nincs ez másképp azokban a családokban sem, ahol egy egészségesen született, élő-lélegző kisbaba hunyt el. Brigi és Zsolt tíz évvel ezelőtt két hónapos kisfiukat veszítették el bölcsőhalálban. Semmi előjel nem volt, egyik reggel arra ébredtek, hogy a kisbaba nem lélegzik. Próbáltak szívmasszázst, mesterséges lélegeztetést alkalmazni, a mentőket is azonnal kihívták, de akkor már nem lehetett segíteni a gyereken. A kisfiúnak két nappal később lett volna a keresztelője, végül az apja végezte el a szertartást. Nekik ma is két gyerekük van. Ahogy Brigi fogalmazott: ha valaha úgy alakul, hogy még egy kisbabájuk születik, az már a harmadik gyerekük lesz, hiszen attól, hogy valaki meghal, még a család része marad.

Ne szólj szám...

A nyugati társadalmakban igyekszünk elkerülni a halállal való mindennemű érintkezést. Az idősek otthonba kerülnek, vagy kórházban halnak meg, ápolók és gondozók kezei között. A temetésen sokszor már föl sem nyitjuk a koporsót. Még a természetről is azt hazudjuk magunknak, hogy az csupa béke és egymásra figyelés – holott mindannyian láttunk már véres macska-egér harcot vagy a gyönge fiókát a fészekből kilökő gólyamamát. Szépen illeszkedik ebbe a sorba az is, hogy a terhességről a 12. hét betöltéséig senkinek nem szólunk, mert ez alatt az idő alatt történik a legtöbb vetélés. Ha pedig velünk is megtörténik, arról senkinek sem szeretnénk beszámolni. A halálnál talán csak a gyerekhalál számít nagyobb tabunak.

Brigiék igyekeznek a maga természetességében kezelni a történteket. Náluk az elhalálozott gyerek is a család része, róla is beszélnek, nem kerülik a témát. Nemcsak maguk, hanem elsőszülöttjük miatt is:

– Azon szoktam mosolyogni, amikor az emberek megkérdezik a gyereket, hogy neked nincs kistestvéred? Ő meg mondja, hogy van, de meghalt, kicsi volt, ott van a sírban, kint a temetőben. Kár, mert olyan jókat lehetne vele játszani. És akkor látod az emberek arcát... – utalt Zsolt arra, hogy a halál, az elmúlás ilyen megközelítése sokakból megrökönyödést vált ki.

Attól, hogy nem beszélünk a gyerekhalálról, a jelenség létezik, és nők ezreinek az életét keseríti meg, hogy az őket ért sorscsapás mellett még az elhallgatásból fakadó traumával is meg kell küzdeniük. Mert a taburól nem beszélünk, Feldmár András magyar származású kanadai pszichoterapeuta szerint pedig a traumában nem is az a legrosszabb, hogy megtörténik, hanem hogy nem lehet róla beszélni.

Vijatov Hagymás Júlia, a zentai kórház pszichológusa jelenleg éppen egészségpszichológiai szakvizsgája előtt áll. Az egészségpszichológus kifejezetten olyan esetekben segít, mint például

a gyász, a pszichoszomatikus tünetek, a meddőség, a műtét előtti szorongás vagy a halálos diagnózis elfogadása. Szerinte a tabusítás tehető felelőssé azért is, hogy legtöbbünk nem tudja, hogyan is segíthetne a gyászoló szülőknek:

– A környezet sokszor nem tud mihez kezdeni a gyermekhalállal és a hozzá kapcsolódó gyásszal. Régen sok gyerek született, sok gyerek halt meg, gyakoribb volt a vetélés, a bölcsőhalál is. Manapság olyan csecsemők is a világra jöhetnek, akiknek az orvostudomány fejlődése nélkül nem lett volna esélyük. A halál régen a mindennapi élet része volt, az emberek nem féltek, nem viszolyogtak tőle. Manapság ezt hárítjuk.

Ha pedig hárítunk, ha nem tudjuk, hogyan segíthetnénk, gyakran csak tovább rontunk a helyzeten. Brigiéket alig két héttel a történtek után egy közeli rokonuk arra biztatta, hogy most már lépjenek tovább. Mások azzal próbálták őket vigasztalni, hogy fiatalok még, majd lesz másik kisbabájuk. Ezzel azonban nem tudtak segíteni, hiszen egy másik gyerek sohasem pótolhatja azt, akit elveszítettek. Zitának is azt mondták, hogy fiatalok még, csak első próbálkozás volt, majd lesz másik. Nem vették figyelembe, hogy a szülők számára teljesen mindegy, mekkora volt a kisbabájuk, ők a gyereküket veszítették el, akit szerettek, és akivel jövőt terveztek.

Fotó: Gruik Zsuzsa

Fotó: Gruik Zsuzsa

Anitának a 38. héten halt meg a kislánya részleges gerincsérv és agykamratágulat miatt. A gyerek kényszerszüléssel, holtan jött a világra. Őt azzal próbálták vigasztalni, hogy jobb ez így, mintha egy beteg gyereket kellene fölnevelnie.

Hasonlóképpen hiábavalóan próbálták vigasztalni Dohány Katalint, aki azért vállalta teljes névvel a történetét, hogy ezzel segíthessen másoknak, akik hasonló személyes tragédiákon mennek keresztül. Három tervezett terhessége ért véget idő előtt, mire végre a negyedik kisbaba egészségesen megszületett. Először egy harminchetes magzatról állapították meg, hogy meghalt az anyaméhben, amit egy 6-7 hetes korai vetélés követett. Ezután derült ki, hogy Katinak trombózishajlama van, de hiába kapott kezelést, a harmadik baba 28 hetesen született meg. A gond ugyanaz volt, mint első alkalommal: preeklampszia. Ez egy olyan probléma, ami nemcsak a baba, de az anya egészségét és életét is veszélyezteti, a vizelet megnövekedett fehérjetartalmával, magas vérnyomással, a máj- és a vesefunkciók romlásával jár. Az orvos úgy döntött, hogy mindkettejük érdekében meg kell szakítani a terhességet. A koraszülött kisfiú kilenc napot élt, Katin pedig többek között úgy akartak segíteni az ismerősei, hogy azt mondták neki, azért nem maradtak meg a gyerekek, mert Katiéknak nem volt templomi esküvőjük.

Az ezekhez hasonló fájó mondatok mellett sok gyerekét elvesztő szülő azt is megtapasztalja, hogy sokan olyannyira nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, hogy mindenféle együttérzés nélkül mesélnek saját boldog babavárásukról. Mások pedig zavarukat és tanácstalanságukat leplezve inkább nem mondanak semmit. Erre erősnek hitt barátságok is rámehetnek, és a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor rá is mennek. Brigi és Zsolt baráti köre kisfiuk halála után észrevehetően megfogyatkozott, Zitának pedig egy közeli barátnőjével ment tönkre a kapcsolata. A lány éppen Zita műtétjének napján közölte az örömhírt, hogy babát vár, majd az egész terhessége alatt másról sem beszélt, csak az új jövevényről. Zitát ez érthető módon érzékenyen érintette, a barátságuk pedig nem állta ki ezt a próbát.

Lelki támogatás is kell

Bár azt várnánk, hogy az orvosok és a szülésznők nemcsak a baba megmentéséért tesznek meg mindent, hanem a gyászoló anyával is empatikusan bánnak, ez nem mindig van így. Ennek nem az az oka, hogy nem akarnak segíteni, sokszor csupán nincsenek meg ehhez az eszközeik. Egy egészségügyi szakember a munkája során rengeteg veszteséggel találkozik, de ezek földolgozásához pszichés segítséget nem kap, pedig meg kell védenie magát a páciensek személyes tragédiáitól. Ez sajnos sokszor abban nyilvánul meg, hogy nem biztosítják együttérzésükről a kisbabáját elveszítő anyát, nem ismerik el a gyásza létjogosultságát.

Vijatov Hagymás Júlia szerint az is fontos tényező, hogy az orvosok és a nővérek jelentős része kimerült, fásult, kiégett. A hozzáállás pedig inkább személyes tényezőkön múlik, mintsem a szakmai képzésen:

– Az egyik nővérnek ilyen a személyisége, a másiknak olyan. Az egyiknek rendes férje van, ő maga kipihent, empatikus, a másiknak meg rossz a házassága, fáradt, gyengébb az idegrendszere, beteg a gyereke. Nagyon nagy probléma, hogy se az orvosképzésben, se a nővérképzésben nincs pszichológia, de ha van is, csak minimálisan. Emberi kapcsolatok, empátia, hogyan kell szólni a beteghez, hogyan működik a psziché – erről nem kapnak szakszerű tájékoztatást.

A képzés pszichológiai hiányosságai és az egészségügyi dolgozók kiégése együtt vezetnek oda, hogy sok szülő újabb lelki sérüléseket szerez az orvosok és a nővérek durva bánásmódja miatt, még úgy is, hogy egyébként rendre beszámolnak kedves és segítőkész dolgozókról is. Vijatov Hagymás Júlia szerint a legtöbb páciens nincs tisztában azzal, hogy bent a kórházban kérheti a pszichológus segítségét, akár vetélés esetén is, hivatalból pedig nagyon ritkán hívják az osztályra. Pedig mindenkinek az lenne a jó, ha a magzatukat elveszítő szülők gyászával nem az orvosoknak vagy a nővéreknek kellene foglalkozniuk, hanem egy olyan szakembernek, aki jártas a pszichológiában és a gyászfeldolgozásban.

Anita az egészségügyi személyzettől semmiféle együttérzést nem kapott, a terhességét végigkísérő orvos annyit sem mondott, hogy sajnálja a történteket. Egyedül egy specializáción lévő orvosnak volt pár kedves szava hozzá, pedig egy kisbaba elveszítésekor minden szülő számára nagyon fontos a lelki támogatás. Ezek a nők gyakran félnek, gyászolnak, önváddal küzdenek, egy érzelmileg ennyire felkavaró állapotban pedig nagy szükségük van arra, hogy a vetélést vagy a szülést levezető orvos ne csak szakszerű legyen, hanem emberséges is.

Amikor Kati Újvidéken megszülte a 28 hetes kisfiát, szintén nem sok jót tapasztalt a kórházban. Két másik édesanyával került egy szobába, akik háromóránként megkapták az újszülöttjüket, miközben neki fogalma sem volt róla, mi van az ő kisbabájával. Egy nővér azért kiabált vele, mert Kati nem tudott elég jól szerbül, holott az emberi méltósághoz való jog alanyi jogon jár mindenkinek, nem szabad nyelvtudáshoz (vagy bármi egyéb feltételhez) kötni. A harminchetes magzat elveszítésekor volt olyan egészségügyi dolgozó, aki azt mondta neki, hogy most már csak azzal törődjön, hogy mielőbb megszabaduljon a halott babától, más azzal próbálta biztatni, hogy jobb ilyenkor, mint pár évesen egy betegség miatt. Eközben mindvégig voltak kellemes tapasztalatai is: kedves és támogató doktornővel, segítőkész és lelkiismeretes nővérrel is találkozott.

A legnagyobb vihar után is kisüt a nap

A legnagyobb vihar után is kisüt a nap

Boglárkának a mentősökkel akadt problémája. Ahogy mesélte, egy órán át tartotta a kezében a halott kisbabáját, mire a mentő megérkezett. Őt bevitték a kórházba, a babára pedig azt mondták, nem tudnak vele mit csinálni, dobja ki a szemétbe, majd a kukásautó elviszi. Ezt nem volt szívük megtenni, inkább eltemették a halott kisfiút. A kezdeti megpróbáltatások után bent a kórházban ennél sokkal emberbarátibb bánásmódban volt részük: a vetélést műtéti úton befejező doktornő mindvégig kedves volt, egy hasonló tragédiát átélt ápolónő pedig kimutatta Boglárka felé az együttérzését.

Lilla arra hivatkozott fájó pontként, hogy a saját orvosán kívül mindenki biztatta, hogy nem lesz semmi baj. Még akkor is, amikor a 12. heti genetikai ultrahangon kiderült, hogy a tarkóredő vastagabb a kelleténél, ezért fennáll a Down-szindróma veszélye. Vérvételre is elment, de ezek az eredmények sem mutattak jót, így amint lehetett, elvégezték az amniocentézist, azaz a magzatvízvételt. Ez igazolta a bajt. Úgy döntöttek, hogy elvetetik a magzatot.

A kórházi ellátással sem volt teljesen elégedett. Egyrészt a járványügyi intézkedések miatt először a túl magas testhőmérsékletére hivatkozva hazaküldték a kórházból, és csak néhány nappal később engedték meg, hogy befeküdjön. Másrészt a gyógyszerrel indított vetélés teljes folyamata orvos jelenléte nélkül zajlott le. A nővérek mind nagyon kedvesek és támogatóak voltak, biztosították az együttérzésükről, de nagyon hiányolta, hogy egy orvos is foglalkozzon vele a vetélés ideje alatt.

Többnyire Zita is arról számolt be, hogy az egészségügyi dolgozók együttéreztek vele. Az ő vetélését Szegeden állapították meg és fejezték be. Az egyébként kedves doktornő egy meggondolatlan mondatával ejtett rajta fájó sebet:

– Megkérdezte, miért nem jöttem hamarabb. Végig rendes volt velem egyébként, de ez a mondata nagyon belém égett. Pedig a baba akkor már két hete halott volt, nem számított volna semmit az a néhány óra. Mégis nagyon hosszú ideig ettem magam emiatt: tényleg, miért nem mentem hamarabb?

A másik probléma az volt, hogy mindenkit egy kórteremben helyeztek el: azokat, akiknek meghalt a magzatuk, akik magas vérnyomással kórházi ellátást igényeltek, akik az abortuszt választották. Ráadásul a műtéthez egy emelettel lejjebb kellett mennie, amit a saját szavaival élve „szégyentúraként” élt meg: aki csak ott volt, mindenki tudta, hova megy, és sokan gondolhatták, hogy egy nem kívánt terhességnek szeretne véget vetni.

Vihar után napsütés

Minden gyászfolyamat egy többé-kevésbé egységes minta szerint zajlik. Vijatov Hagymás Júlia elmondta, a legelterjedtebb megközelítés szerint a gyász során hat szakasz követi egymást. Ezek a sokk, a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás:

– Fontos kiemelni, hogy nem egy lineáris folyamatról van szó. Ezek a szakaszok gyakran fölváltva, összemosódva jelennek meg, történhetnek visszaesések, átugrások is. A sokk nagyon rövid ideig, legfeljebb egy-két napig tart, ezt követi a tagadás, amikor azt érezzük, mindez nem igaz, nem is velem történt meg, ezt csak álmodom. A düh folyamán jelennek meg az olyan érzések, mint az irigység. Sokan ilyenkor nem tudják elviselni, ha boldog anyákat látnak babakocsit tologatni. Az alkudozás szakaszában olyan gondolatokkal számolhatunk, mint hogy ha még jobban vigyázok magamra, és rengeteg terhesvitamint szedek, akkor legközelebb nem lesz semmi baj. A depresszió során éljük meg a veszteséget, ekkor engedjük át magunkat a szomorúságnak, vállaljuk a sírást, a gyengeséget. Így jön el szép lassan az elfogadás.

Mindehhez hozzá kell tenni azt is, hogy mindenki másképp gyászol, másképp éli meg a veszteséget. Természetes, ha valaki nem tud örülni mások terhességének, de az is, ha napokig magába fordulva sírdogál. Van, aki évekig feketébe öltözve jár, mert így tudja megélni a gyászát, másnak a külsőségek nem fontosak. Van, akinek segít, ha van kihez kijárni a temetőbe, és van, aki nem nézi meg a magzat testét, mert nem akarja, hogy örökre a szemébe égjen a látvány. A legfontosabb talán az, hogy mindez a szülők döntése legyen, akik külső nyomástól mentesen eldönthetik, hogy meg akarják-e nézni, fogni, el akarják-e temetni a gyereküket. Hiszen mindenki maga tudja legjobban, hogy számára mi könnyíti meg a búcsút.

A gyász során a szülők nagyon erős és mély érzelmeket élnek meg. Szomorúak, félnek, dühösek, csalódottak, bűntudatuk van, irigyek azokra, akiknek egészséges a gyereke. Közben meg végtelenül szeretik az elveszített kisbabát. Ezek az érzelmek a pszichológus szerint rendjén valóak:

– Nehéz megmondani, mi normális és mi nem, de az időtényező nagyon fontos: mennyi ideig állnak fenn az intenzív érzelmek, tud-e tőlük szabadulni, tovább tud-e lépni. A normális gyászidő körülbelül egy év. A gyermeküket elveszítő nőknél nagy a kockázata annak, hogy a gyászreakció kórossá válik. Ennek oka, hogy a gyerekhalál nem egy normális velejárója az életnek: a normális az, ha előbb a szülő hal meg. A vetélés, a kisbaba elveszítése nagyon nagy krízishelyzet.

Hogy ezen a krízishelyzeten ki hogyan lép túl, az a szakember szerint nagyon sok tényezőtől függ. Nem mindegy, hogy spontán vetélés történt vagy művi abortusz, ahogyan az sem, hogy mekkora volt a magzat, vagy esetleg már megszületett kisbabáról van szó. Az sem mindegy, akarták-e a gyereket, mióta próbálkoztak a teherbeeséssel, vannak-e már élő gyerekeik. A gyászmunkát az is nagy mértékben meghatározza, hogy mit gondol a nő a halálról és a születésről.

A pszichológus három olyan dolgot emelt ki, ami megkönnyítheti a szülők számára a veszteség földolgozását. Az egyik a kontrollészlelés: én dönthettem-e? Mint mondta, egy spontán vetélés elfogadását megnehezítheti, hogy nem az anya, hanem az élet akarta így. A másik fontos tényező, hogy milyen megküzdési stratégiák állnak a szülő rendelkezésére: mit tudok tanulni az esetből, tudok-e valamiféle pozitív jelentőséget adni neki? Egy korai szakaszban történő vetélésre például gondolhatunk úgy is, hogy ez a természet rendje: a beteg, kromoszómahibás embrió nem fejlődik tovább. Emellett rendkívül fontos a társas támogatás is, vagyis hogy az anya számíthasson a férjére, a szüleire, az orvosára:

– Mindenkinek úgy segítsünk, ahogy ő azt igényli. Ha jó neki beszélni róla, akkor kérdezzük meg, milyen érzések vannak benne. Sok nőnek ilyenkor bűntudata van, úgy érzi, ő rontott el valamit, még gyereket szülni se képes. Ezért nagyon fontos az önértékelését helyrerakni, és biztosítani arról, hogy nem ő tehet róla.

A társas támogatás megtartó erejét a veszteséget átélt szülők visszaemlékezései is alátámasztják. Kivétel nélkül mindnyájan arról számoltak be, hogy a házastársuk támogatása, a gyerekeik szeretete, egyik-másik családtagjuk vagy barátjuk együttérzése nélkül talán soha nem sikerült volna túllépniük a veszteségen. Ők világítottak rá arra, hogy lehet, hogy most minden rossz, de egyszer majd könnyebb lesz. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap. Boglárka mellett a vetélés után két napig ott ült az öccse, és a jelenlétével erőt adott neki a mindennapokhoz. Brigihez és Zsolthoz egy baráti pár járt át rendszeresen látogatóba. Vacsoráztak, beszélgettek, de ami legfontosabb: együtt voltak. Katiban egy barátnője tudatosított nagyon fontos dolgokat:

– Meglátogatott, és azt mondta: „Kati, lehet, hogy ezzel a beszélgetéssel elveszítem az egyik legfontosabb embert az életemben, de ezt muszáj a saját érdekedben”. Megkérdezte, hogy tényleg minden áron gyereket akarok-e. Amikor igent mondtam, megkérdezte, föl vagyok-e készülve a lehetséges veszteségekre. És akkor belegondoltam: nem! Láttam rajta, mennyire fél, hogy elveszíthet engem. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem arra, hogy még ha anyaként, nőként csődöt is mondtam, én mégis fontos vagyok.

Többeknek a sorstársakkal való kapcsolatfelvétel segített, sokan ekkor jöttek rá, hogy az őket ért tragédia másokkal is megtörtént. Ebben nagy a közösségi média szerepe is, hiszen a gyászfeldolgozó csoport nem mindenki számára elérhető, akár a helyszínt, akár az anyagiakat tekintve. Zita számára mások történeteit olvasgatva vált nyilvánvalóvá, hogy nincs egyedül, és hogy mindebből föl lehet állni. Anita egy sorstársak igaz történeteit tartalmazó könyvben talált vigaszt. Az Asszonyok álmában síró babák magzatukat vagy újszülöttjüket elveszítő anyák gyászát mutatja be, szerzője Singer Magdolna gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember. A könyv már sokaknak segített megtapasztalni, hogy nincsenek egyedül a gyászukkal.

Lillának az segített a továbblépésben, hogy a férjével közösen dönthették el, megtartják-e a beteg magzatot. Éppen azért végeztették el a magzatvízvételt magánúton, hogy időben megérkezzen az eredmény, és így az ő kezükben legyen a döntés: vállalják a babát vagy nem. Nekik így könnyebb volt a búcsú.

Ezzel szemben Kati inkább a spiritualitásra bízta magát: úgynevezett gyógyító napokra járt, igyekezett magát lelkileg rendbe hozni. Megítélése szerint sok mindent köszönhet a spirituális közösségnek, az együttlétnek, az önismereti beszélgetéseknek, hiszen ezek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elrendezze magában az érzéseit és a gondolatait.

Azt várnánk, hogy az elvetélt nők igyekeznek távol tartani magukat a csecsemőktől, de ez alól is van kivétel: Boglárka barátnőjének nemrég született meg a kislánya, két hónappal később, mint ahogy Boglárkának kellett volna szülnie. Ő mégis sok időt tölt a gyerekkel: játszik vele, dajkálja, öltözteti. Sokat segít neki, hogy szeretgetheti a kisbabát.

Föl lehet-e dolgozni egyáltalán egy gyerek halálát? A válasz minden bizonnyal attól függ, hogy mit értünk földolgozás alatt. A gyászmunka lezárása után lehet élni teljes, boldog életet, de az elveszített gyereket nem lehet elfelejteni. Zsolt szerint éppen az lenne a baj, ha nem lenne többé érzelem és kötődés:

– Amikor egy kavicsot beledobsz a tóba, a tó hullámzása előbb-utóbb lenyugszik, de a kavics ott marad. Ez is ilyen. Viszed magaddal.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége