Az öreg évek óta nem vett már naptárt, mert minek? A recsegő, kis rádió bemondja, hányadika van, néha még az évfordulókról is beszélnek, meg a névnapokról. Kora reggel tanácsokat osztanak, hogy mikor kell metszeni, permetezni a gyümölcsfákat. Ezeket az okos dolgokat szívesen hallgatta, meg a zenét is, mindegy, milyen volt. Igaz, múltkor olyan dobolós-üvöltős ment, azt elzárta, utána alig tudta életre kelteni az öreg masinát, ilyen régihez már alkatrészt sem lehet kapni. A szekrény ajtaja nehezen nyílt, érdekes, minden megvetemedik, és akkor meg kell emelni, hogy nyíljék, állt a fényét vesztett bútorok között.
Megint eljött október, ő meg 76 éves múlt, tán februárban. Amikor bekerült a lelencbe, mert akkor úgy hívták, alig volt néhány hetes, és sose tudta meg, ki szülte erre a keserves világra. Nem mintha utána járt volna, nem olyan világot éltek akkoriban. Bombák hulltak az égből, mint döglött fekete varjak, és sose lehetett tudni, lesz-e másnap. Őt meg ott találták egy ócska lópokrócba tekerve egy romos ház lépcsőjére rakva. Isteni gondviselés, hogy nem hűlt ki, és az is, hogy még volt valami menhely, ami működött – ezt mondták neki vagy tíz év múlva. Nem sok mindenre emlékszik azokból az évekből, egyszer szirupédes teával itatták, azóta is szereti az édeset. Aztán eljött az az idő, amikor már jobb lett, sokemeletes házban lakott, rengeteg gyerekkel együtt, enni mindig kaptak, aztán iskolába is járt. Sok gyerek ült egy hatalmas teremben, ha fűteni kellett, csak úgy füstölt a kályha, ők meg kopaszra nyírva fagyoskodtak. Na, ez aztán megmaradt benne, hogy milyen sokszor voltak kopaszra nyírva, de ő sose szólt ezért semmit. Amúgy is szótlan gyerek volt, olyan magánakvaló, beleolvadt a tömegbe. Egyszer talált egy kopott iskolai atlaszt, aládugta a matracnak. Elbújt és nézegette titokban egy 20-as égőnél, az ujjával követte a határvonalakat, és mondogatta, ahogy oda volt írva: „nev jork”, „rio de janeiro”.
Amikor Andorai Misit behozták az intézetbe, már felsőbe járt. Misi csípett, harapott, tekergőzött, és olyan csúnyán káromkodott, mint egy kültelki vagány, le se tudták fogni, hogy megnyírják. Ő meg ott lődörgött épp a folyosón, nem ment ki az udvarra, a fiúk mindig verekedtek, az igazgató meg, akitől rettegett, kiordított, hogy menjen be segíteni. Ránézett a fiúra, olyan korabelinek nézte, a szeme, mint az övé, olyan kék, meg kesehajú, testvérek is lehetnének. Elébe guggolt, és csendesen csak azt mondta neki, hogy nem bántani akarják, csak alig van meleg víz, és könnyen tetves lehet az egész intézet, és az nagyon megalázó. Misi elcsendesedett, a borbély nullásra nyírta, ő meg összesöpörte a lehullott fürtöket. Attól kezdve lettek barátok, életre-halálra. Vérszerződést kötöttek, valami filmen látták, amit a nagyteremben vetítettek, lócákon ültek, alig lehetett hallani valamit, az öreg gép mindig leállt, akkor kimerevedett a kocka a fehér vásznon, és mindenki fütyült meg hujjogott.
Egy ócska borotvapengével megvágták magukat, és ahogy kicsöppent a vérük, összeérintették az ujjukat. Persze az ő sebe elmérgesedett, kórházba vitték kitisztítani, már akkora volt, mint egy nagy krumpli, injekciót is döftek bele. Misi meg vörösre bőgte a szemét, persze letagadta, de egy hétig neki adta a tejet, amit uzsonnára kaptak. Akkor sem nevette ki, amikor megmutatta neki a térképet, és mondta, hogy „nev jork”, hanem elmosolyodott és kimondta szabályosan, ahogy kellett. Misi okos volt, és sokkal többet tudott náluk. – Úri gyerek lehetett – mondta egyszer az igazgató, de Misi sose szólt erről egy szót sem. Az sem biztos, hogy így hívták, mert csak úgy bemondta, nem volt nála semmilyen papír, amikor az utcán csatangolva elkapták a rendőrök. Ez neki nagyon imponált, hogy egy zárt kocsiba rakva hozták az intézetbe, ő akkor még autóba se ült sose.
Az öreg nagyon sóhajtva elővette az őszi kabátját, kivitte az udvarra, szellőzni. Lassan eljön 23-a, mindig elmegy a városi ünnepségre. Kopott már a kabát és a kalap is, próbálja valahogy kitisztítani, talán ecetes vízzel ki lehet venni a foltokat.
A szomszéd azt mondta, már két turkáló is van a kerületben, olcsón lehet egész jó dolgokat kapni, csak ki kell fogni. Van, amit lemérnek, úgy adják, kilóra.
Régen nevetett ilyen jót, de elképzelte, ahogy a boltos kisasszony lemér egy zakót, és mosolyogva megkérdezi, hogy: – Lehet 10 dekával több? S mivel nemet intene, előkerülne egy nagy olló, és nyissz, már tőből le is metszené a bal ujját. A szomszéd meg csak legyintett, hogy ne bolondozzák már, Jani bácsi, nem úgy megy ez. Meg azt is mondta, hogy nagyot fordult a világ, aki ügyes, sok mindent ki tud használni. Van ingyenkonyha, meg csomagot is osztanak hébe-hóba, tüzelőre is igényt tarthatna, múlt télen is majdnem megfagyott. Mondjuk, ez igaz, az a ványadt kis takaró nem sok meleget adott, a sparheltben meg hamar elhamvadt a tűz. Nem szeret ő kérincsélni, meg ügyeskedni se. Az egész élet másképp alakult volna, ha Misi mellette marad, de erre nem is akart gondolni, mindig megfájdul a szíve. A kiakasztott kabátot megforgatta a szél, a kalapot meg elgurította a kerti ösvényen, úgy kellett utána bicegnie. Közben megnézte a virágokat, mire kellenek, kinyílik szépen mind a hét szál lila őszirózsa. Felnézett az égre, sehol egy felhő, reméli, még néhány napig ilyen marad.
Néha nagyon szép tud lenni az október.
