„Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: –Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: »A fiamat csak megbecsülik!« Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: »Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!« Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: »Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.« Jézus így folytatta: »Nem olvastátok soha az Írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.«” (Mt 21, 33–43)
Krisztusban Kedves testvéreim!
A gonosz szőlőmunkások példabeszédét hallhattuk a mai evangéliumban! Ezt a példázatot Jézus a farizeusoknak mondta, mivel ők voltak a kor vallási vezetői. Ők voltak azok, akik felelősséggel tartoztak Izrael népéért Isten előtt. A példabeszédben a szőlőskert az Isten választott népét jelenti, a szőlőskert tulajdonosa maga Isten, a gonosz szőlőmunkások pedig a farizeusok. A szolgák, akik a termést mentek átvenni, és akiket a szőlőmunkások megöltek, azok az Ószövetségi próféták. Ők sokszor figyelmeztették Isten szavával a zsidó vallási elöljárókat, hogy nem megfelelően bánnak a néppel. De ezek az írástudók megölték őket, Isten intő szavát nem vették figyelembe, hanem saját akaratukat, kényelmüket, képmutató vallásosságukat helyezték előtérbe. Ott van még a példabeszédben a gazda fia, akit a gonosz munkások úgyszintén megöltek, ő nem más, mint Jézus az Atya egyszülött Fia, akit a vallási vezetők nem fogadtak el, és valóban halálát kívánták. Ha jól megfigyeljük a példabeszédet, akkor felfedezhetjük azt, hogy nemcsak az üdvtörténet kezdeti szakasza van benne (a vallási vezetők megölték a prófétákat), hanem az egész üdvtörténet, amely nekünk is szól. Erre utal az a prófécia, amelyet Jézus idéz: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ennek a jelentése az, hogy Krisztust az ellenségei halálra adták, de Isten feltámasztotta Őt, és új népének fejévé, az egyház épületének alapjává tette. Így érkezünk el a példabeszédben az Újszövetségbe, és egyben a mai korba. Azaz, hogy Isten országa egy új nép kezébe került, a mi kezünkbe, hogy megteremjük annak méltó gyümölcseit. Hogyan lehet maradandó gyümölcsöket teremni? Jézus azt mondja a szőlőtőről szóló példabeszédében, hogy nélküle semmit sem tehetünk (Jn 15, 4–16). Hozzá kell kapcsolódnunk, mint a szőlővessző a szőlőtőhöz. Tehát csak is benne tudunk gyümölcsöket teremni, jó gyümölcsöket. Sokszor úgy tűnhet a keresztény életünkben, hogy az Úr szőlőjében való munka túl fáradságos, vagy értelmetlen, mert még nem látjuk annak eredményét, annak gyümölcsét. Kidolgozzuk a lelkünket és semmi eredmény, „Minden hiábavalóság” ahogyan a prédikátor mondja. De ahhoz, hogy ilyenkor is megmaradjon a bizalmunk a mennyei Atyában, szükség van a kudarcok és a sikertelenségek megtapasztalására. Mindezen próbatételek elkerülhetetlenek az életünkben, és a lelki fejlődésünket szolgálják. Legjobban Jeremiás próféta története mutatja meg számunkra, hogy a kudarcok ellenére sem kell feladnunk Isten tervét, és szolgálatát, hogy a maradandó gyümölcsök az életünkben, Isten kezében vannak. Jeremiás az Úr prófétája volt. Meghívta Isten őt a szolgálatra, de ő sokszor siránkozott a küldetés kudarcai miatt. A nép nem hallgatott rá, amikor Isten szavát közvetítette, sőt börtönbe is vetették az Úr szava miatt. Eljutott arra a pontra, hogy feladja az Istentől kapott feladatot, és ezt a következőképpen írja le: „Az Úr szava minden nap gyalázatomra vált, és csúfságomra. Már azt gondoltam: Nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor, mintha tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S, ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni.” (Jer 20, 8–10) Ilyen Isten igéje az emberi szívben tüzet gyújt benne és nem lehet neki ellenállni. Ez a tűz, ami segít nekünk maradandó gyümölcsöket hozni. Ez az a tűz, ami minden sikertelenségünk ellenére megtart bennünket az Isten akaratában. Ne a kudarcainkra és a botlásainkra tegyük a hangsúlyt, hanem arra, hogy az egész életünk, hivatásunk, küldetésünk akár milyen nehéz is, Isten kezében van, és kitartásunk által megtermi majd az Ő országának gyümölcsét.
Ámen
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
