2024. április 26., péntek

Az utcai vadság találkozása a nagymama vitrinjével

Lázár Tibor művészete szorosan kapcsolódik Vajdasághoz, annak múltjához és jelenéhez

Lázár Tibornak több önálló kiállítása volt és az alkotásai számos tárlaton láthatóak voltak. A szabadkai Kortárs Galériában először egy pop-art kiállítás keretében lehetett látni a munkáit 2017 végén, majd az idén februárban a Határtalan képzőművészet című felvidéki és vajdasági magyar fiatal képzőművészek alkotásait felsorakoztató tárlaton, nemrég viszont önállóan is kiállított.

Lázár Tibor (Fotó: Gergely Árpád)

Lázár Tibor (Fotó: Gergely Árpád)

Lázár Tibor Óbecsén született. Képzőművészeti alapképzését az Újvidéki Művészeti Akadémián végezte, és ugyanitt magiszteri fokozatot is szerzett. Két szemeszteren keresztül posztgraduális képzésen vett részt Svájcban. Számos díjban és elismerésben részesült. Jelenleg Zentán él és dolgozik, mint a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium képzőművészeti tagozatának tanára.

A kiállítás címe hangzatos és provokatív: Vitamin, protein, kokain. Ez valójában mit takar?

– Egyik munkámnak pont ez a címe, utána kapta a kiállítás is ezt a címet, mivel jól összegzi a mondanivalóját. Ez az alkotás némileg olyan, mint egy barokk csendélet, mindenféle földi jóval megrakott roskadozó asztalra irányítja a figyelmet, amelyen vadak, húsok, gyümölcsök, növények és virágok helyezkednek el, tehát ott a vitamin és a protein is. Hangzásban erre a kokain rímmel, de más jelentése is van. Nálam ezek a némileg a barokk festményekről átörökített részletek porcelánfiguraszerűvé alakultak. Emlékeztetnek azokra a figurákra, amelyeket a nagymamák vitrinjeiben láthatunk. Ezekből állt össze egy installáció. Kaptak egy diszkrét fényt, javarészt fehér a felületük, a porcelán fehérsége pedig utalhat a kokainra, vagy legalábbis ide illik, mert nem volna hangzatos az, hogy Vitamin, protein, porcelán. Legyen szó viszont akár a festményeimről, az installációimról vagy a szobraimról, merítek az utcaművészetből és a graffitiből is. Ez lehet igényesebb és igénytelenebb is, sok mindennel találkozunk az utcán. Ennek van egy vadsága, egy kiforratlansága, és tulajdonképpen a kokain is az utcára utal. Művészi szempontból az érdekelt, milyen lehet az utcai vadság találkozása a nagymama vitrinjével. Ezt az egymástól megjelenésében, habitusában nagyon is eltérő két világot egyesítem a munkáimban, és az említett installáció ezt abszolút képviseli. Kiemelhető a többi közül, habár más alkotásaim is megtestesítik ezt a koncepciót.

A kiállítás darabjai a századfordulóra és a mai korra is utalnak. Honnan jött ez az összefonódás?

– A századforduló azért foglalkoztat, mert az a régiónk felfejlődő időszaka, aranykora volt. Vajdaságban akkortájt sok létesítmény épült, amelyek manapság is meghatározzák a városképet, akár Szabadkán is. Ha azt mondjuk Szabadka, elsőként a Városháza juthat eszünkbe és azt is a századforduló tájékán építették, de erre találhatunk példát Vajdaság minden városában, településén. Ha egy várost egy épülettel kellene illusztrálni, akkor az egy olyan lenne, ami ilyenkor épült, esetleg olyan főutcák, sétálóutcák, amelyek ekkor alakultak ki.

Fotó: Gergely Árpád

Fotó: Gergely Árpád

Ezek az épületek megadják a régiónk jellegét, sok esetben viszont korábban polgári házak voltak. Alkotói szinten foglalkozok ezekkel a polgári házakkal is, de azokkal a tárgyakkal is, amelyek az otthonokat díszítették. Ilyenek a porcelán dísztárgyak, de olyan munkáim is vannak, amelyek a gobelinekre emlékeztetnek. Abban a korban társadalmi, technológiai fejlődésre is sor került. Megjelent az iparosodás, a vasút és kinyílt az embereknek a világ. Ezek a porcelánfigurák javarészt már sorozatgyártásban készültek, és ebben valahol a pop-art csíráját látom. A pop-art nem jöhetett volna létre, ha nem alakul ki a fogyasztói társadalom, ha nincs a konzumerizmus. Ez visszavezethető a bevásárlóközpontok megjelenésre, azok pedig a sorozatgyártásra, amelyek által nagy példányszámban állítottak elő árucikkeket, hogy alacsony áron tömegeknek váljanak elérhetővé, mindez viszont a századforduló idején elkezdődő ipari technológiai forradalommal kezdődött. Eljátszok azzal a gondolattal is, hogy a pop-art, ami az ötvenes-hatvanas években jelent meg, valójában már akkor is megjelenhetett volna. A munkáim némileg errefelé is irányulnak. Valójában az alkotásaimban a századforduló és a mai utcák világát ütköztetem. Azt igazat megvallva először azt hittem, hogy két nagyon eltérő világot ütköztetek egymással, de egyáltalán nem. A századfordulós épületek itt vannak körülöttünk, és össze is lettek firkálva. Ezt az élet már megoldotta helyettem és nélkülem is. Az utcán azt tapasztalhatjuk, hogy a két világ már egyébként is ütközik és találkozik, egymással párhuzamosan vagy összefonódva létezik, és közben minden kor valahol otthagyta a saját nyomát. Igazából ezeket csak megjelenítem a saját munkáimon.

A kiállításon robotokhoz hasonlítható alkotásokat is láthatunk. Ezek is ide kapcsolódnak?

– Úgy néznek ki, mintha ezek a robotok épületekből állnának. Azonnal eszünkbe juthat a Transformers. A robotokat a sorozatgyártásban is használják, de leginkább a rajzfilmek, a filmek és a videójátékok világából ismertek és ez már belevezet a popkultúrába. Ha a Transformersre gondolunk, akkor az átalakulást, alakváltást jelent, amikor a robotok repülőkből, kamionokból, autókból, motorbiciklikből válnak emberi formájú alakzatokká. Az én robotjaim viszont úgy néznek ki, mintha a századfordulós épületek alakultak volna át robotokká. Nem jellegzetes robotarcuk van, hanem az épületeken gyakran látott angyalkákat, vagy gyermek, női- és férfifejeket jelenítem meg. Oroszlánok is láthatóak a homlokzatokon, ilyen robot is van. Ezek a figurák a Street Fighterek, illetve az utcai harcosok. Ez az elnevezés a filmek és videójáték világára utal. Nem véletlen az ezzel a világgal való kokettálás. Gyakran azt tapasztalhatjuk, hogy ezek az épületek el vannak hanyagolva, lebontásra kerülnek, és helyettük jellemtelen létesítmények épülnek, amelyek a közelébe se érnek a régi házaknak. Ezek a robotok arra hivatottak, hogy megvédjék a századfordulós épületeket, mert ezek adják meg a városok jól felismerhető képét. Egyféle identitásképzővel is rendelkeznek. Ha például Szabadkán eltűnne a Városháza, akkor nem lehetne ráismerni a városra és elveszítené az identitását. Ezekkel az épületekkel eltűnne és kiradírozódna a történelem is.

Habár az elmúlt hónapokat felülírta a járványhelyzet, az intézkedések enyhítésével sor került művésztelepekre is. Egyáltalán hogyan élted meg a mögöttünk levő időszakot?

– Az idén kevesebb művésztelep volt, kevesebb résztvevővel. Ezek egyébként nagyon jók arra, hogy az alkotók találkozzanak. Erre időnként szükség van, mert a képzőművészek – ellentétben a színészekkel és a zenészekkel – általában elszigetelten, magányosan alkotnak. Ha máshoz nem is, az ilyen fajta magányos alkotómunkához kedvezett a kijárási tilalom. Nem nagyon történt semmi sem, ami ezt megzavarta volna. Annyira az iskola sem, mivel a tanítás online zajlott. Nem kérhettünk túl sokat a tanulóktól, mert nem is sokat adhattunk nekik.

Fotó: Gergely Árpád

Fotó: Gergely Árpád

A Kortárs Galériában sor került a kiállításra, esetleg tervbe lett véve más kiállítás is?

– Egy nagy németországi tárlaton vettem volna részt, amelyre pályázat útján választják ki a kiállítókat a világ minden részéről és évente megrendezik. Úgy tudni, minden évben megközelítőleg háromezren pályáznak és nagyjából kétszázan állíthatnak ki. Örültem a lehetőségnek, a tárlat június elején lett volna, de a járványhelyzet miatt elmaradt és áthelyezték a jövő évre. Egy budapesti kiállítást is tervbe vettem a jövő év nyarára, erre a Godot Galériában kerülne sor.