„Cső, cső, cső, kukoricacső”

Nótaszóval, vidáman kezdték meg a kukoricatörést a hagyományőrzők Tordán az elmúlt hétvégén tartott kukoricafesztivál keretében. A jó hangulathoz a nótákat a magyarittabéi muzsikusok csalogatták elő hangszereikből. Az időjárás is éppen kukoricaszedéshez volt alkalmas, sütött a nap, de nem oly csípősen, inkább enyhén, ősziesen, a szél is fújdogált, de csak módjával, és csak a nóták aláfestéseként zizzentett egyet-kettőt a kukoricaszáron, meglesve a nagybőgős mozdulatait.
A hagyományos reggeli elfogyasztása meg kínálgatása a nézelődőknek már megszokott az ilyen rendezvényeken, előkerül a szép kerekded, mosolygós, házi cipó, a jófajta szalonna, mellé hagyma, paprika, egy kis itókának pedig jó, erős házi pálinka. Egy reggeli ennyiben ki is merült volna, ám a háziasszonyok legalább egy hétre való reggelit bemutattak, süteményekkel is vegyítve, persze tökös máléval vagy mákos bejglivel.
Régen nehezebben lehetett a csuhéból kiszedni a kukoricacsöveket, ezért volt szükség a cüvekre, amely abban segítette az emberfiát, hogy könnyebben kibogozza azt, volt, aki egy jókora szöget készített erre a célra, mások fából faragták hegyesre. A munkafolyamathoz tartozott most is, régen is, hogy a szárat szépen levágták, ehhez kellett a szárvágó vagy a sarló, aztán összekötözték, majd kúpba helyezték. A szárkúpok pedig ott állhattak rövidebb-hosszabb ideig a földeken, hogy aztán, amikor takarmánynak kellett, hazavigyék, bizony addig ki kellett állniuk a szeszélyesebb időjárásokat is. A kukoricaszár a legvégén fűtőanyagként a kemencébe került. Jó meleget árasztva, mellette üldögélve a téli időkben, néha csemegének lófogú kukoricát főztek, azt jól becukrozták, és azt fogyasztották, amíg beszélgettek, meséltek egymásnak.
Tordán a mostani kukoricafesztiválra, mint minden más rendezvényre is, rányomta bélyegét a koronavírus-járvány, hiszen nem jöhettek a kedves vendégek több anyaországi és romániai testvértelepülésről, de a vajdaságiak jelen voltak, és jól is érezték magukat.

Főzőcskézés is volt, a szervezők kizárólag hagyományos ízeket kértek a versenyzőktől, legtöbb a pörköltből volt, több változatban, de voltak különlegességek is, amelyeket manapság csak ritkán tesznek a háziasszonyok az asztalra. Rántott levessel is próbálkoztak, de főtt régimódi zöldbabfőzelék, babgulyás, valamint tokány is. A merészebbek, vagyis a nagyobb társasággal érkezők nyárson birkát sütöttek, és amíg az szépen forgott, addig csemegének jó házikolbászt készítettek.
Öröm volt ott lenni Tordán, ahol tesznek azért, hogy a hagyományok élők maradjanak, hogy ne vesszenek el, hogy az utókor is élvezze minden mozzanatát a régiségeknek. Még ha néha úgy tűnik, kevés a fiatal, egyszer bizonyára megfordul a helyzet, és érdeklődni kezdenek. Erre volt jó példa az idei vendégek között a feketetóiak fiatalokból verbuválódott csapata, akik – mint mondták – csak nézelődni érkeztek, aztán beálltak a sorba, és egy jóízűt „dolgoztak”, leszedtek egy versenyparcellányi kukoricát, és így lettek részesei a versenynek.