Sok évtized után látogatott akkor haza Magyarországról Széll Imre. Időzött egy-két napot Kishomokon is az üvegezett gangú szülői házban a húgánál, az özvegy Pirinél, de szálláshelyet a lánya, Eta, és a vő, Laci adtak neki, Kispiacon.
Egy reggel, mondja az apja Etának, hogy ő elballag majd a buszállomásra, és beutazik Szabadkára. Amikor Imre már jól útban lehetett a megálló felé, Eta Lacinak: mintha anyja említette volna neki a boltban, hogy valamelyik nap elmegy busszal Szabadkára. Szétnéz a piacon, Bagi Pistától vesz túrót, a boltokban meg ezt azt, s utána haza.
No, hogy megtörtént majd az utazás, kérdezték Imrét, hogy és mint volt? Elmondta az, hogy idős asszony mellé ült le a buszban, vagy az őmellé, már nem is tudja melyikük előbb, és beszélgettek is szűkszavúan a városig, ahogy idegenek szoktak egymással. Találkozásukkor majd, Eta megkérdezte anyját is, hogy volt a szabadkai út, meg a piac, a boltok. Elmondta Maris néni, hogy egy idős férfi ült le mellé a buszban, vagy ő az idegen mellé, már nem is tudja melyikük előbb, és beszélgettek is, de csak úgy módjával, ahogy ismeretlenek közt illendő. Etának gyanús lett valami a két úti beszámolóból, s megkérdezte Maris nénitől:
– Anya, nem hogy apával ültetek ti egymás mellett a buszon?
Söröközés
A horgosi Bácska birtokon, nem tudtam kitalálni, hogy a testes, termetes, már olyan középkorú, vagy túl is azon, nagyon nyugodt Bulajić Filip technikusnak milyen munkaterület volt a beosztása. Lehetett őt látni, hogy most erre vagy amarra, a vetések vagy a gyümölcsösök felé vette meg az irányt vagy arról jött, de mindig csak Kamaráson. Kishorgoson vagy a Budzsákban sose láttam. Nem volt nagyhangú ember, sietős dolga sem volt sose, és a járása is olyan. Meggondolt, megfontolt. Hegyvidéki emberekére valló.
Egy alkalommal, terepjárásáról visszaérve nem az irodájába ment, hanem a műhelybe. És akkor látszott rajta, hogy forr benne valami. Nem sokan voltak a műhelyben, a főnök Miskolcin kívül a bátyja – nem volt dolga a kamionjának –, Szaniszló Feri bácsi borász a főnökével, aki jó nagy putyút hordott a homlokán, a Fergusonos Gyuszika, Bata/Ördög Pista traktoros, Kovács Simon szerelő; ez könyökig zsírosan, olajosan. S ment a füstölés meg a beszélgetés erről, arról, ami eszükbe jött. A soros munkálatokról is persze. Nem a két traktorista láttán, de az is benne lehetett, a mindig csöndes, nagydarab Filip magából kikelve kiabálta:
– Azok is há, a traktoristák! Nem a dóguk csinájják, hanem ejárnak Fajka Laciná, söröközni.
A temetőcsősz panasza
Nagycsaládos ember volt szép nevű, erősen vallásos hites feleségével, szül. Remete Ágnessel Tóthfaluban Dobó Imre. Tizenhárom gyerek kelt a fészekben náluk, fiúk is, lányok is: Terus, Jóska, Feri, Imre, Péter, Franci, Ágnes, Margit, Károly, Pali. Marika, Boriska és Lajos meghaltak babakorban. Feri és Ágnes fiatalon hagytak özvegyet maguk után. Terus, Jóska, Imre, Péter, Franci, Margit megérték az idős vagy idősebb kort, aztán elmentek szép lassan egymás után, más-más égaljra mindegyik. Már csak két fiútestvér van közülük, Ausztráliában az ekkor hetvennyolcat számláló Károly – azóta 88 lett –, meg az „éppen hogy csak” hetven – hetvenhárom volt, most 83 – éves Pali, Németországban. Ezek a Dobóék a temetőnél laktak, épp csak két házzal odébb a nyugodalmas, békés helynek a bejáratától, amelynek képzelt kapuja valaki után mindig erősen zárult be, nyikordulás nélkül, de az idők végezetéig az olyankorRég özvegységben élt már id. Dobó Imre, amikor beszélgetésbe kezdett vele őhozzá gyerekkorú ismerőse. Mi mással kezdhette volna az, mint hogy megkérdezte a tisztelt és idős embert:
– Hát osztán, hogy van amúgy, Imre bátyám?
– Ha már kérdezed, fiam, megmondom hát: nem olyan jaj de jó’
– Mért, mi a híja, Imre bácsi? – így a fiatalabbik.
– Tudod, fiam, nem nagyon halogatnak – panaszolta el nagy baját az öreg temetőcsősz.
Pipatyfalu
Csöppnyit a faluról, ahol két és fél évet dolgoztam a szövetkezetben, és minden portán otthon voltam, egy kivételével.
Kis telepes falu Velebit, DNy-ra Kanizsától, magaslaton. Ez hangsúlyos, mert hegyvidékiek lakták be az I. világháborút követő telepítésekkor, 21-ben. Lakói, önmeghatározásukban, a szaloniki front harcosainak leszármazottai voltak, Likából. Miután 41-ben bejöttek a magyar hadak, kitelepítették majd a falu népét, Sárvárra. Ott született itteni második, néhai igazgatóm, Maoduš Nikola, 43-ban. Életkoránál fogva, nem tudott volna ottani életükről mesélni. Krainović Pero bácsi munkatársam (ő vette át a termelőktől a hizlalt jószágot) se mondott sokat, csak hogy nem bántak velük rosszul; nem volt semmi bajuk, gazdáknál, házaknál dolgoztak. Ő egy malomtulajdonos nagygazdánál, szinte családtagként. Nagyon jól meg is tanult magyarul, s el sem felejtette a nyelvet.
A magyar hatalom Bukovinából, Fogadjisten falvából telepített ide székely családokat, és azok a falujuk nevét is hozták magukkal. S amíg itt éltek, Fogadjisten volt Velebit neve.
A majd már Velebiten élő Nagy Dongó (igazi nevén Kovács) Pista (Rada Vera unokanéném ura), nekem nem székelyekről, hanem csángókról beszélt, akik az anyaló oldalához kötött csikót akadálynak hívták.
Az a hír is járta az új lakókról, hogy ők sem voltak az a jaj, de dolgos nép. Amikor tettek egy fordulót a mezei munkában, utána árnyékba/hűvösbe, párzani. Kanizsán is így tudják róluk.
Az egész határ meg a domb is hát olyan szépen belepirulhatott a pipacslángba, hogy a környéken élők elnevezték Velebit/Fogadjistent Pipacsfalunak. Pipatyfalunak, ahogy Pero bácsi mondta nekem mosolyogva. A második vesztett háború után, újra kitelepítés. Akkor a csángó/székely telepeseké, Magyarországra. És akkor végleg Velebit lett Fogadjisten faluból.
A Szabadkai út környékéről, Tóthfalu, Orom, Völgyes körzetéből, fákkal körülvett és óvott tanyákról ide jártak az emberek a szövetkezetbe ugarolás, szántás, vetés, aratás ügyében; műtrágyáért, vetőmagért, eligazításért ebben-abban. Ki lovas fogattal, ki traktorral érkezett és hajtott be az udvarra. Oroszi Gazsi bácsi is ide járt; csontos kis ember. Mindig egyedül, zörgő, ráfos kocsija bakján. A rúd mellett csak egy ló, erőst olyan sőre. Gazsi bácsi egyik jövetelekor a két testvér traktorista ott volt a raktárnál. Vaso bácsi megszokott guggoló helyzetében akkor is, gyomorbajával, cigarettázva. Janko állva, a falnak támaszkodva egyik könyökével. Gazsi bácsi rájuk köszönt, azok vissza, de Janko egyre csak nézte a régi kis szekeret meg a lovat is, aztán nevetve mondta a szikkadt kis öregnek:
– Tanágatom, Gazsi bácsi, ki a régebbi maguk közül. A lova meg a kocsija, vagy maga.
– Ehoznak azok ëngëm ide még sokáig, nagy lícsány – válaszolta önérzetesen Oroszi Gazsi bácsi, és belépett az irodák folyosója küszöbén.
Vásárban
A faluban – bár volt néhány mesterember, boltos; több hivatalnok, tisztviselő – a főfoglalkozása mindenkinek a föld, és a jószágtartás – disznó, marha – volt. És tette ezt ki-ki a maga módján; gondosabban vagy lazábbra fogva. Branja/Branko kivétel volt. Neki az egyetlen kocsma vendégeinek kiszolgálása volt a foglalkozása. Késő délelőtti zárással, délutáni nyitással üzemelt a hivatala. A felesége helytállt otthon az ólakban/istállóban, a ház körül, s a földeken is. Amikor Branja hazaért még az ebéd előtti időben, benyitott a konyhába, hogy felesége lássa, megérkezett. Aztán vissza az előszobába, elnyújtózott kifeküdt heverőjén, s pihent a kocsmai fáradalmak után. Az esti etetéshez a kocsma délutáni nyitási ideje még korán volt. A jószágok így, maradtak hát az asszonyra.
Egyik vasárnap reggel, munkába indulása előtt, Branja nem látta a feleségét sem a konyhában, sem kint az ólak körül. Nem kereste, mennie kellett nyitni. De csak kinyitotta a kocsmát, s amikor megérkezett törzsvendége, Isa, rábízta arra, mert ő megy a vásárba.
Rengetegen voltak a Körös-parti falu hirtelen fölkapott új, hatalmas vásárterén. Meglepődött, el is ámult ezen Branja/Branko. Aztán bezárta letámasztott biciklijét, és indult bejárni a vásárt. Megnézett és látott is ezerféle portékát; ismerősökkel fröccs mellett időzött sátor alatt. Szemléje végére a jószágfölhozatal megtekintése maradt. S Branko nem a nagy kínálaton lepődött meg, hanem azon, hogy az egyik sorban ott a felesége, mintha épp alkudozásban valakivel. Hitetlenkedve nézte Branja a jelenetet, aztán odament biciklijét tolva. Amikor az alkudozó ember már elhaladt, ő még akkor is értetlenül nézelődött felesége körül, aztán azt kérdezte tőle:
– Mondd csak nekem, asszony, kinek a malacait árulod te itt?
Nagyon sokára majd, a legújabb kori viharos idők vetése idején, találkoztam Branja/Brankóval az iskola sarkán a városban. Megöregedett, bot nála, és azt a rossz emlékeket ébresztő, dús szakállt viselte. Kezet ráztunk. Mintha a régieknél kicsit hűvösebb fogással.
A lámpa
Kedélyes, nótás ember volt az Ustorkán élő Sima, hivatalos nevén Szabó Lukács. Italos is. Este, lámpavilágnál is ment házukban a nótázás. Az asszony meg spórolta volna a petrojt, de nagyon. Ki az ágyból, és belefújt a cilinderbe. Sima nyugodtan, harag nélkül gyújtotta meg újra a lámpabelet. Már kétszer is. Amikor az asszony harmadszor indult eloltani a világot, Lukács azt mondta neki:
– Te Szabó Örzse! Mondok én nekëd valamit. Ha harmaccó is el akarod fújni a lámpát, csak felit fújhatod el. A másik fele az ënyim.
Fürdés
Ezek a Sima Lukácsék azt a rendet tartották otthon, hogy a jószágnak délben ennie kellett. S jött a vásár Kispiacon. Sima biciklin, Örzse meg kocsin oda a szomszédjaikkal, Pénzes Antalékkal. Sima ránézett egyszer az órájára, és hűha, az ëtetés! Negyed múva dél. Hajtotta a biciklit a bor is, és az éppen jól megduzzadt Kőrös hídjánál Sima elvétette a két korlát közit, és bele a vízbe. Kereste a biciklit úgy föltöltődve, meg birkózott vele addig, hogy Pénzesék is odaértek kocsijukon. Csodálták, hogy olyankor fürdik ott valaki. Látják aztán, hogy Simának van melege. Megálltak. Szabó Örzse odakiáltott az urának:
– Lukács, add a kulcsot! Mink sietünk.
Ott lësz mán
Jurgács Böske Bójász utáni Hugyi Sanyija onnan a Székekről, a bögrecsárdák mellett bejárt Fehér Antiék kocsmájába is, fönt a Soron. Egyszer nem az asszony – Dobó Ángyó – volt a söntésben, hanem Anti. Vendégei beszélgettek, tréfákat mondtak a pohár mellett, nevettek, iszogattak. S benyitott Hugyi Sanyi is.
– Aggy'sten, mindenkinek! – köszönt a társaságra.
– Neked is úgy, Sanyi! – kívánták viszont.
– Szilva? – kérdezte Fehér Anti.
– Azt – mondta is, bólintott is Hugyi. –De várj, pízëm nincs. A jó mútkó Ángyó mérte, oszt nem tudott vissza ezërbű.
A szilva kitöltve, Anti letette a pultra, s kihúzta a fiókot. Keresgélt cetlik, fecnik közt, beírást a gyónásra járók anyakönyvében. Sanyi neve sehol. Ez közben szopogatta pálinkáját s rá is füstölt hozzá. Fehér Anti meg kijött a pult mögül, és megindult a hátsó ajtó felé, a féltetős rész alá.
– Gyere! – parancsolt Hugyira, aki kiürítette poharát, és indult a kocsmáros után. Az ajtót csak behajtotta. Kintről aztán csattanások, meg zuhogás hallatszott.
– Na, annyi-ë mán? – kérdezte Anti, közben lekent még egy csattanóst Sanyinak. Meg még egyet.
– Ott lësz mán – mondta Hugyi nevetést próbálva, aztán ellépett Anti előtt, kiment az utcára, és megindult biciklijén fölfelé a Soron.
– Mi csattogott-zuhogott kint, Anti? – kérdezte vigyorogva az ivóba lépő kocsmárostól valamelyik vendég. S nevetett vele a többi is.
– Az ezrësibű visszajárót olvastam lë neki.
Kárbecslés
Miska bácsinak – nem a Szikordomosnak –, volt szántója a kaszálóknál meg a nagy legelőnél is, az egyik tanyához közel. Ekkor épp búza volt benne, mert úgy gondolta, jöhet olyan idő, hogy jól megterem abban a földben az is. Lassan már majd pirult a búza, amikor Miska bácsi, hogy elballag ő, s megnézi a kenyérnekvalót. Ahogy járta volna körül a nem nagy táblát, látja, a házra néző végitől, valaki nagyon belegázolt a vetésbe. S odébbról, karóhoz láncolva a legelőn, nagy disznó röffentett rá köszönést, s legelt tovább. Ő meg indult a taposáson. Tisztán látta a disznónyomokat. Széles volt a gázolás, telt kalászokkal. Tudta, a koca húzta ott maga után a láncát, meg a földből kirántott karót. A tábla közepe táján, körbe. Ezt meg kell beszélni itt a gazdával, morogta Miska bácsi. Kártétel van. Indult is a házba. Aggyon az Isten, gazda! Csak asszony jött elő. Tudta ez, baj van. Ő vezette ki a kocát a búzából. Most meg látta az ablakból, körüljárja az ember a vetést, fejcsóválva egyre csak.
– Jó napot, Miska – fogadta megszeppenve a köszönést. – Én vagyok csak. Oszt te, mi járatba'?
– Itt ez a kis búza. Megnézem mán, mondom. S hát elő a kaszát, kalapácsot, üllőt. Lehet kalapáni.
– Bizon, ott az üdő lassan, hogy suhogtatni köll – így az asszony.
– De van kis bökkenő, hallod-ë. A maglótok, látom, járta a búzát. Ha nincs az ember, gyere, mëgnézzük micsinát.
S indultak is; az asszony kicsit vonakodva. Nagyobb darab taposáson álltak meg.
– Sok jó szëm mënt ám itt veszendőbe – mondta Miska bácsi, mutatva is a hengerlést. – A kárt mëg fizetni szokták. – Közben nézte, figyelte az asszonyt.
– Tán fizettetni akarsz, Miska? – kérdezte riadtan az asszony. – Jaj nekëm akkó! A pízé ëngëm agyon üt az embër. Hiszëd-ë? Oszt ha kapná maj néhány zsák búzát? – kérdezte hirtelen jött ötleteként az asszony.
Miska bácsi a búzát meg se akarta hallani, már mosolygott belül, érezte, arra felé halad a dolog, amerre szerette volna is.
– Dehogy üt – nyugtatta az asszonyt, és közelebb is lépett hozzá. – Észre së vëszi, hogy a bukszájáhon nyút valaki, és még tëtt is bele.
– Mit beszész të, Miska? Mëg osztán, hogy is gondónád azt? – lépett kicsit hátrább az asszony.
Miska bácsi érthetően mondta neki:
– Hát lë a bokádig ha van mit. Oszt térgyre. Mëg én is úgy. Itt, most.
Miska bácsi később majd somolyogva, bajszát pödörítve mesélgette, hogy rosszul sikerülhetett az első becslésük, a kis baltáját neki, mert egy ideig vissza köllött járnia, újrázni.
UDBA
Kevesen tudták Röszkei Bandi bácsiról Martonoson, hogy Sebők az igazi neve. Azt, hogy sose volt ellensége a borospohárnak, igen. S a fityókot se lökte el maga elől, papramorgótól való undorában. Ez gyakorta látszott is tétova járásán, ahogy fogta kiszolgált biciklijének kormányát, támasz gyanánt a megbízhatatlan utakon, járdán.
Horgos irányából egyszer a vasúti töltés keskeny csapásán tántorgott-botladozott így hazafelé, még az udbás időkben. Szólította, állította is szigorral az egyik fegyveres, igazoltatási szándékkal Bandi bácsit, mikor letért ott az állomásnál a vasúti átjárón.
– Álljon meg, megállni! Hallja-e, maga!? Ez itt az UDBA! Álljon meg!
Bandi bácsi csak rájuk nézett inogva-bizonytalankodva, s a maga részéről elintézte az egészet annyival, hogy:
– UDBA vagy nem UDBA, Bandi bácsinak nincs údba’!
Bandi bácsi megtehette ezt, ott volt neki hátvédül befolyásos veje, a micsurin örökös igazgatója, de aki Bandi bácsinak azért mindvégig csak „Stanojafijam“ maradt.
