A sarlósfecske fiókát már majdnem két hete gondozta, és bízott benne, hogy életben tudja tartani, meg tudja menteni.
Ha viccesen akarta volna kifejezni magát, azt mondja, a „kéményen át” érkezett hozzá, egyenesen az égből, de persze ez nem lett volna igaz, hiszen panelban lakott – ráadásul a földszinten –, a panelban pedig, a távfűtés miatt, köztudottan nincs kémény.
A madárka mégis a magasból pottyant le hozzá, a szellőzőaknán keresztül, egyenesen az előszobai beépített szekrény legfelső polcára.
Megszerette. Annyira megszerette, hogy lassan úgy érezte, újszülött gyermeke van, akiről a lehető legodaadóbban kell gondoskodnia, ha fel akarja nevelni. És miért ne akarta volna?! Mindig is szerette az állatokat, mindenféle állatot. Kivéve talán a krokodilt és a zsiráfot. Ezek gondozását már csak azért sem vállalta volna, mivel egyik a hosszúsága, másik a magassága miatt nem fért volna el kétszobás lakásában.
Aztán, úgy a tizenharmadik napon, valami megváltozott. A fióka csak tátogott, néha mintha ökrendezett volna, és a táplálékot nem fogadta el. Itatni se tudta, és emiatt folyton rettegett, hogy az apró madártest kiszárad a nagy nyári meleg miatt, a harmincfokos kánikulában.
Persze tanácsot is kért, szinte mindenkitől, akit az internet révén elért, azonban a további táplálásra, a kis fecske állapotának feljavítására irányuló ötletek egyike sem vált be.
Akkor határozta el, orvoshoz viszi. Előbb a lakóhelyén, majd miután ott érdemi segítséget nem kapott, bevitte a közeli nagyvárosba, egy magánrendelőbe.
Már eleve kétkedve állt a dologhoz, amikor az elegáns rendelőt meglátta, és bár a vizsgálati díjat – bármennyit is kérnének –, mindenképpen megfizette volna, nem bízott a kezelés hatékonyságában. Annál nagyobb és kellemesebb volt a meglepetése, amikor az orvos szakszerűen ellátta a madárkát, és nemcsak megvizsgálta, de eltávolította a torkából a véletlenül odakerült fűszálat, injekciós tűvel megetette, és a kiszáradás ellen vízzel is ellátta.
És az orvos nem kért érte semmit, mondván önkéntes madármentő, és fizetségként csak a köszönetét fogadta el.
Megnyugodott. Szinte érezte, mint gördül le a hatalmas kő a szívéről a megkönnyebbüléstől. Most már biztosan túlélő lesz a fióka. Az orvos tanácsára továbbvitte az Állatkertbe, ahol az Élet-Halál házába biztosan befogadják, és mivel ott profi madármentő állomást működtetnek, szakszerű ellátásban részesülhet a kis jószág.
Amikor a madárkát átadta a középkorú hölgynek, és látta, hogy az milyen hozzáértően fogja kézbe, és nyomja be csipesszel a kis állat csőrébe az első kupac lisztkukacot, a bizakodása nőttön-nőtt. Ha meg lehet menteni, itt életben marad, felnő az ő kis pártfogoltja. Gondolatban, búcsúzóul, még egyszer a szívéhez szorította a csöppnyi fiókát, és hazament.
Odahaza azonnal kiszámolta, mikor célszerű az első telefont megejteni, hogy a madárka hogyléte felől érdeklődjön, és további két hét elteltével, mikor fogja meglátogatni, a kötelezően megfizetendő borsos állatkerti belépőjegy ellenére.
Három napot akart, de csak két napot várt, már nem bírt a türelmetlenségével. A telefont felvevő gondozó sajnálkozva közölte, hogy a madárka aznap reggel elpusztult, annak ellenére, hogy turmixolt péppel is próbálta etetni.
Amikor letette a készüléket, meg sem tudott szólalni. Csak elkezdtek potyogni a könnyei, és nem tudta abbahagyni a sírást. Mit siratott, a madárkát, vagy saját magát? Hogy hiába reménykedett, hogy jót akart tenni, életet akart menteni, és lám, mi lett belőle?
Aztán magát kezdte hibáztatni. Talán előbb kellett volna szakszerű gondozásba adnia, és nem otthon próbálkozni az etetéssel. Hiszen nem értett hozzá. Csak a nagy szeretete és a jóakarata volt meg, a szakértelme hiányzott.
Úgy érezte, a lelkéből kiszakadt egy darabka. És ez a darab egy kis madárlélek volt, ami egyenesen az égből jött, és oda kívánkozott vissza. A szabadba, a magasba, a felhők fölé, ahová gyenge szárnyaival sohasem jutott el…
