Nyilvánvaló, a világot ma beteg elmék irányítják. Felszínen ügyködő képviselőik állapota jelzésértékű, tetteik mögül immár nyilvánvalóan kirajzolódik a szándék. Sötét szellemképük kiviláglott. Ebből a szempontból nem is lényeges, hogy személyesen kik ők.
A levegőben érezzük azt is, hogy egy korszak végső játszmájához érkeztünk. Ahogy kitapintható a félelem is a közeljövőtől, vagy még inkább a játszma kiszámíthatatlan végétől. A recept ugyanis a régi: előbb a megtervezett káosz, majd a rendteremtés. Szerencsétlenségünkre már az újabb fejezet nyitányán belül vagyunk. Szerencsénkre az élet mindig felülírja az ember szándékát, így a hegynyi pénz- és a perfid „technoszerszámok” birtokosi gőgjétől elvakult ördögi gittegyletnek ez a módszer a legvégén a fejébe kerül. Amit senki sem fog bánni, csak közben a mi fejünk ne bánja – mondják már a falusi piacokon is. Noha, a kisajátító magatartás uralomra juttatásával ezen világ urai a kezdetektől a Teremtés lényegét sértik, fejükbe csak most kerül, amikor e téren konkurenciát kaptak. Ezért e mostani nagy háború végén az életrend ugyan kiszámíthatóbb lesz, de aligha elviselhetőbb. Az új nagyhatalom színre lépésével csak az előzőek hatalomtartó módszere, a szervezett káoszteremtés törlődik az eszköztárból. Ahhoz, hogy ebben a világhelyzetben más, a teremtett világot ápoló és megőrző életrend alakuljon ki, az összes negatív lehetőséget ki kell pörgetni. (Erről is Hamvast kell olvasni.)
A jelenlegi hatalmat bitorlók szerint már nem kell okvetlen bilincs, börtön és vérfolyam, a végsőnek és teljesnek képzelt hatalmukhoz. Elég a józan eszétől megfosztani az embert. A többit technológiákkal megoldják. Láttuk, a faj, nép, nemzet, osztály megszüntetése végső soron nem sikerült, tehát az utolsó egységé jön: az emberé. Az emberi lényeg megsemmisítésének kísérletét éljük. Ilyesmi csak a Nagy Bestiának juthatott eszébe. Önelégült vigyorral szemléli, amint a kor embere önként veszi be a kufárok küldte agy-, lélek- és végső soron életpusztító mérgeket (kedveskedve ma ketyeréknek hívják ezeket a láthatatlanul pusztító gyilokfegyvereket), amiért még – horribile dictu! – fizetnek is a hóhéroknak. A mai állapotok felszínét és a tömeglélek sivatagosító hatását nézve látszólag lefutott a játszma, vége az emberiségnek. El- és feladtunk mindent a globálissá dagasztott viszonylagosság óriásködében, amikor sokan már azt sem tudják fiúk-e vagy leányok, ezért a rejtőzködő Mammonok úgy vélik, elég lesz csak egy ujjpattintás és az emberiség egy végletes árnyháborúban még a sajátjait is kiírtja. („A félelem pedig megeszi a lelkeket.”) S jöhet a világméretű falanszter. Leegyszerűsítve, valahogy így tervezget a bűntől önmagát feloldó („A félelem tisztátalanná tesz.”) lélek. Vagy még bestiálisabban, amit ép ésszel elképzelni sem tudunk. Hiszen a bestialitás őrjöngő lázában égő önmagát hiszi mértéknek, miközben ő maga a pusztulásra ítélt Mértéktelenség. Ezért nincs helye, csak szerepe a Létben. Az is sejlik, hogy terveik végső lénye már nem ez az ember lesz. Frankensteinék laboratóriumának fortyogó üstjében kész már az új „zombi”: fejéből számítógépre kapcsolható zsinór fityeg, kézfeje egy robotkéz vasmarka, vérében nanochip száguld és agyát villódzó képek és gerjesztett hullámok formázzák – egyre sűrűbben mesélnek erről fehér köppenyes démonaik. A holy-woodoo hipnotizőrjei pedig évtizedek óta nyomják tudattalanunkba megkerülhetetlen és üdvözítő képét ennek a lázálomnak. A globális agitprop szerint ismét el kellene felejtetni, hogy emberek vagyunk, el mindent mi volt és voltunk. Úgy tűnik egyre könnyebb préda a kifelé fordult emberiség. A lélek isteni tőkesúlya nélkül piheként dobált dióhéj az ember, a mai parttalan élet óceánján. Mégis, ez csak az ördög navigálta Bolondok hajója. Közelről előszörre félelmes, másodjára dühítő, – és harmadjára, eltávolodva, ha kilépünk belőle: nevetséges. Hiszen látod: ez csak a bolondok hajója. Amit az ősi mítoszok szellemképe szerint a kígyónyakú, keselyűfejű, cápafogú, skorpiófarkú elefánt kormányoz. Semmi mérték, csupa túlzás. Nevetséges. Mégsem a mi bolhalétünk okán, hiszen ezt csak a cirkuszi torzítótükrök szeretnék elhitetni rólunk. De a porcelánbolt okán sem: azt ők időről időre szándékosan rúgassák szét, hiszen a törmelék és az újjáépítés is hasznukra válik. Az Idő ősképének kígyónyakú, keselyűfejű, cápafogú, skorpiófarkú elefánt kimérája egyszerűen nevetséges. Délibábos kép. Szerencsétlen, valótlan lény. Mennyei karikatúra.
Mi pedig, miközben folyamatosan vizsgázunk, foglaljuk végre vissza eredendő helyünket. Először belül.
Semmi sem az, aminek látszik – e közhelyes mondatot percenként kellene ismételgetnünk. Jó vakcina a lelki immunrendszerhez. Káprázó szemünknek ma ez tűnik igaznak, holnap az ellenkezője. A játszma végét jelzi, hogy lassan mindenről kiderül – hamis. A kultúráról, hogy csak lazán öltött gomb volt életünkön, hiszen máról hónapra eltűnhetett; az önmagát tudománynak nevezett eszelésről kiderült, hogy semmit se tud, csupán hagymázas főpapként zsolozsmázza tévhiteit, miközben a hites tudókat kilöki a szélre; a kényelemről, hogy öl; a hatalmat bitorlókról, hogy csak béna madárijesztők; a leköpködött harcosokról, hogy mégis hősök; a világhálóról, hogy elődjeitől is nagyobbat hazudik; az anyagról, hogy a legmélyén mégsem az; az emberről, hogy eredendően mégsem rossz; hogy Isten… Itt álljunk meg egy pillanatra.
Álljunk meg, cövekeljünk le mag-unkban. Elég volt a szétmorzsoló kifelé figyelésből, elég a mások szirénhangjaiból. Ne kövess senkit. Kezdetben ne figyelj senkire. Kezdj el befelé figyelni, hidd el minden ott van. Ő is. Ebben a süvöltő szélviharban kösd magad a közép normalitásának oszlopához, a mindenki által születéstől tudott mértékhez. Te is tudod. Húzd ki füledből a drótokat, vedd le tekinteted a villódzó fényekről, fékezz le, állj meg, végy levegőt. Kezdetnek ennyi is elég. Légy csöndben. A többi magától jön. Tőle.
Ne félj.
A Nagy Bestia rosszul számol. Nem jó a kalkulusa. Nem jó pontról viszonyít. Ő a megtestesült mértéktelenség, ezért egyedül ő nem birtokolja a közép mértékét. Ami nem szám, nem egység, nem fogható és nem vehető-eladható. A testben a szív közepén van. És hiába cserélik a világ urai nyakra-főre, a testi szívvel sem átültethető. Ezért a rossz kalkulus a fejükbe kerül. Már látszik. Az uralom ősi tudása pontosan tudta: „A Hegy nem mozdul”. A mai hegy viszont már rég megmozdult, hiszen istentelensége kezdetektől ingoványos alapnak bizonyult. Igaz, emberi mértékkel nézve pusztító tevékenysége hosszúra nyúlt, de a megmozdult hegy immár bizonyosan szétmorzsolódik – erre figyelmeztet a sok ezer éves tudás. „Ami nem igaz, mind szétmorzsolódik.” Pattognak is a kövek mindenfelé, légy óvatos, de ne félj: törvényszerű, hogy a végén vakondtúrás sem marad belőle. Csak egy rakás.
Hol volt, hol nem volt, egy elefántból lett bolha...
Te maradj ki voltál: ember. Hogy ez esetleg ismét a fejedbe kerülhet?
József Attila hexameterei egyértelműek, csak jól kell hallani:
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
Azaz:
„Ne féljetek.”
Magyarkanizsa, 2020. augusztusa
