2024. április 26., péntek

Adósságunk

Szerencsésnek nem mondható az a nép, amelynek nemzeti ünnepei javarészt vesztes szabadságharcokat idéznek. Ám elismerést érdemel az a nemzet, amely új hazát s olyan országot tudott építeni, hogy ezer esztendő sorjázó csapásai sem voltak képesek megsemmisíteni. Egyetlen ünnepünk, a legrégebbi, augusztus 20-a az, amely veszteségei által nem kelt bennünk szomorúságot is. Hiszen ezer esztendővel ezelőtt I. István király mélységes hittel és törvényeivel, rendkívüli uralkodói képességgel megáldva, a kereszténységre épülő ország olyan erős alapjait rakta le, amely át tudta vészelni a sok évszázad csapásait. Nem sértetlenül, de túlélve: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.” És a költő nem tudhatta, hogy jönnek még forradalommal ötvözött szabadságharcok, nagy háborúk, az ország megcsonkítása…

Megpróbáltatásokkal teli hősies helytállásokon edződött a nemzet, hogy a Szent István-i hazát megtartva – bár kikényszerített országhatárokkal – új évezredben építsen és épülhessen tovább. Régi hittel, mert különben elvész első királyunk műve és sok-sok hősünk véráldozata. Korunkban a látszatbéke mögött meghúzódó, elkorcsosult világeszmék, a hitetlenséggel karöltött fékevesztett szabadelvűség már élesre töltött fegyverekkel vívja háborúját. Álságosan ünnepelve az államalapítást és az országalapítót, miközben szent királyunk hatalmas alkotását és a nemzet jövőjét ássák alá, árusítanák ki könnyedén. Egyelőre nem állnak győzelemre. Újabb próbatétel ez a többség számára az ezeréves értékek megőrzésében. Mert miként a környezetvédők paradoxona szerint a Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön, úgy a hazát és a szülőföldet is kötelességünk megőrizve az utódainknak és nemzetünknek épségben visszaadni.