2024. április 26., péntek

„Kaptunk valamit, amire nagy szükségünk volt – az pedig az idő”

Miroslav Jovančić: Az intézmények nagy része kényszerből lassított le, de ez nem vonatkozik feltétlenül a művészek világára is

Miroslav Jovančić hegedűművész, képzőművész, a szabadkai Kortárs Galéria kurátora. Életében a vizualitás és a zene egyformán fontos szerepet játszik, összhangban állnak egymással. Nem csak a képek csodálója, ő maga is régóta fest, amikor pedig nem ecset, akkor hegedű van a kezében, néhány éve Đorđe Balaševićtyel is turnézik, fergeteges koncerteket adnak régiónk országaiban. A járványügyi helyzet azonban felborította az emberek mindennapjait és a kulturális intézmények működését. Az alkotók is arra kényszerültek, hogy a tevékenységeiket másképp üzemeljék, vagy máshová irányítsák. Erről beszélgettünk Miroslav Jovančićtyal.

A járványügyi helyzet hogyan hatott ki a Kortárs Galériában végzett munkádra? Most mit tapasztalsz?

– Az elmúlt néhány hétben több látogató jött. Ez nekünk jó visszajelzés, motiválóan hat. Most az is, sokat számít hogy egyáltalán működünk, habár ezzel nem szabad megelégednünk. Ami történt, az lebénított bennünket. Egyik napról a másikra eltűntek a látogatók, és ez a mi munkánkat is befolyásolta. Új működési stratégiát kellett kitalálni. A világ az online formára tért át, mi is ezt tettük. Újból kellett egyeztetni a művészekkel is a kiállításokat illetően. Többen inkább elhalasztották, mivel ez nem a megfelelő pillanat, de akadtak olyanok is, akik kitartottak. Nemrég Nikola Radosavljević műveit mutattuk be az alkotó jelenlétében. Szeptemberben egy szabadkai fiatal alkotóra helyezzük a hangsúlyt, Nagy Kornélia grafikai tervezőre, aki Pécsett végezte tanulmányait. Az évek folyamán a szokásunkká vált, hogy ősszel egy szabadkai, leginkább fiatal alkotó műveire irányítjuk a figyelmet. Nagy Kornélia különleges tehetség, és erről majd a látogatók is megbizonyosodhatnak.

A művészvilág is megsínylette az intézkedéseket?

– Az intézmények nagy része kényszerből lassított le, de ez nem vonatkozik feltétlenül a művészek világára is. Ami történt, az szörnyű, meg az is, hogy nem igazán járhattunk ki, de legalább kaptunk valamit, amire nagy szükségünk volt, az pedig az idő. A művészek érzékenyek a változásokra, nemcsak az óriásiakra, hanem azokra is, amelyek felett mások elsiklanak. Nagyon remélem, hogy ez az időszak kirobbant valamit, ami pozitív gondolkodást és új izgalmas tartalmakat hoz felszínre. Korábban nagy volt a rohanás, a nyomás, a küzdelem, a felelősség. A pénz rabjaivá váltunk, az lett a fő cél. Ezzel nem lenne baj, ha a többi motiváló erő a közelében volna, de nincs még csak a láthatáron sem. A pénzzel persze kifizethetjük a számlákat, de nem ez kellene hogy az élet értelme legyen. Abban reménykedek, hogy ez a helyzet személyes kis forradalmakat eredményez, amelyek bennünk, a fejünkben történnek meg. Remélem, hogy a művészek majd erre reagálnak, legyen szó írókról, költőről, rendezőkről vagy képzőművészekről.

A festészetedre hogyan hatottak az elmúlt hónapok?

– A rendkívüli állapot periódusában megközelítőleg tíz új festményt festettem. Erről az év elején álmodni sem mertem. Amikor kínálkozott a lehetőség, azonnal megragadtam. Persze az kérdéses, hogy mikor és hol bírom majd a képeket bemutatni, de nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy a művészek ennél sokkal rosszabb körülmények közt is alkottak. Most Radnóti Miklós jutott eszembe, aki szinte az élete utolsó pillanatáig írt. Ez is azt bizonyítja, hogy a művészetnek hatalmas az ereje, semmilyen tragédia sem tudja leállítani. Az intézkedések bevezetésével próbára lettünk téve, de sokan ebben lehetőséget láttak. Azelőtt a sok rohanás, a karrieregyengetés irányította az életünket, ebben a zsákutcában pedig elveszítjük az energiánkat. Most lehetőséget kaptunk, hogy kezdjünk magunkkal valamit. Szerintem a fiatalok erre még jobban reagáltak, igaz, egyébként is több az energiájuk. Bátran lépnek az ismeretlen területekre is, ez a legszebb a fiatalságban. Szurkolok az ifjú alkotóknak.

Új témákat is kihozott belőled ez az időszak?

– Néhány évvel ezelőtt Marokkóba utaztam, ami számomra óriási élményt jelentett. Ezzel szerettem volna képzőművészeti téren is kezdeni valamit, de nem tudtam, mi és hogyan. Sok minden eszembe jutott, de egyik ötletemmel sem voltam elégedett. Nem tehettem mást, mint hogy vártam és kivártam ezt az időszakot. Én ezt jelnek vettem, és úgymond jobban beleléptem a marokkói homokba, hiszen már csak erről is tudnék a végtelenségig alkotni. Sok minden más is megfogott, amit ott láttam, például olyan színek, amik nem láthatóak Európában. Egyébként is nagyon érzékeny, talán túl érzékeny is vagyok az intenzív színekre. Próbáltam magamban megörökíteni azt a csodát, mert tudtam, hogy hiába minden fotó vagy másféle vizuális emlék, ha nem párosul az élménnyel. Egy fotón rengeteg a zavaró részlet, ami miatt elsiklunk a lényeg felett. A lényeg bennünk marad. Azzal is foglalkoztam, hogy saját magamat belevigyem a képekbe. Ezt már korábban is tettem, de másképpen. Nem újdonság, a nagyok közül Van Gogh-ot említhetném, aki rengeteg önarcképet festett különböző helyzetekben, vagy Rembrandtot, akinek a képein végigkísérhetjük a felemelkedését és a hanyatlását, és persze a nagy kedvencemet, Frida Kahlót is, aki szintén rajta van a képein, mert azt szerette volna rögzíteni, amiben része volt. Valahol nekem is ez az elképzelésem, és egyre jobban megértem azokat, akik ezt tették. Leültem a tükör elé vagy fejből festettem, mert tudtam, mit kell hangsúlyoznom magamból. Érdekes volt ez az önmagammal történő tudatalatti beszélgetés, szó nélküli dialógus. Egy cicám is van, a neve Frida, ő is megjelenik az újabb képeimen, de nem úgy, mint az eddig a macskák, amelyeket szinte karikatúraszerűen festettem. Fridának igyekszem kidomborítani a karakterét. Egész nap néztem, alaposan megfigyeltem a szőrét, a mintázatát, és azt is, hogyan áll a bajsza. Naplószerű festménysorozatom is lett, amellyel az életem egyes pillanatait örökítettem meg. Sohasem engedtem meg magamnak, hogy más ember érzelmi világát tolmácsoljam, mert az szerintem nem helyes, nem hiteles és nem igaz. Számomra újdonságokat is festettem, például havat, ami nem jellemző rám. Nem vagyok nagy télrajongó, sokáig színtelennek láttam, de a természetet mindig is szerettem. A városi forgatag vizuális megjelenítése sohasem vonzott. A természet az, ami választ ad minden kérdésemre. Marokkóban is a természettel vettem fel a kapcsolatot. Marokkó káprázatos, számomra olyan érzés volt ott járni, mint amikor először találkoztam a Ludassal. Tízéves lehettem, amikor az egyik barátom kivitt. Sok csónak volt a vízen, rengeteg ember a parton, működött a csárda, pezsgett az élet. A tó nagy hatást gyakorolt rám, feledhetetlen látványt nyújtott.

Négy éve Đorđe Balaševićtyel és zenekarával koncertezel. Ezzel most mi történik?

– Ő mindig nagy közönség előtt lép fel, és azt most nem lehet. Nagyon sajnálom, hogy az idei szezon így alakult. A télen még koncerteztünk Újvidéken és Eszéken, azután pedig minden leállt. Nagyon hiányzik. Nemcsak a koncert okoz élményt, hanem mindaz, ami előtte és utána történik. Eljutottam olyan helyekre, ahova máskülönben nem sikerülhetett volna. Bejártuk szinte az egész volt Jugoszláviát. Sok emberrel megismerkedtem és sok barátságot kötöttem. Nagy energiák mozognak oda-vissza ezeken koncerteken, erre pedig a zenészeknek és a közönségnek is szüksége van. Szűk körben, barátokkal szoktál zenélni? Kézbe veszed mostanában a hegedűt? – Gyakran. Szeretem a hegedűmet, a szüleimtől kaptam, 1978 óta velem van, és senki más nem játszott rajta. Most volt rá idő, és elvittem mesterhez helyreállításra. Azóta könnyebben működik, és talán jobban is szól. Ez a szerelem most újra fellángolt. Mindennap játszok rajta. Időnként elmegyek barátokhoz, és muzsikálunk egymásnak. A régi barátságokat nagyon értékesnek tartom. Amikor találkozunk, nagyokat beszélgetünk, eszünk-iszunk és muzsikálunk, hogy a léleknek is adjunk táplálékot. A zenészek szeretnek a saját örömükre is zenélni, nem csak a közönségnek. Néha kisebb koncertekre is sor kerül. Nemrég Zentán léptünk fel a Mojo Clubban.