Nem lehet vita tárgya, hogy ki volt Jugoszlávia legjobb labdarúgó kapusa. A sok jó közül kiemelkedett Vladimir Beara, aki tagja volt az 1952-es olimpián ezüstérmet nyert válogatottnak. A múlt század 50-es éveiben alighanem Európa legjobbja is volt, amit a nem kevésbé híres, és a XX. század legjobb kapusának kikiáltott orosz Lev Jasin is állított. Amikor egyetlen kapuvédőként 1963-ban átvette az Aranylabdát, Jasin a köszönőbeszédében mondta: Nem én vagyok a világ legjobb kapusa. Beara az.
Vladimir Beara 1928. augusztus 26-án szerb családban a született a Sinj melletti Zelovo Sutinsko faluban Jakov és Marija Beara egyik fiaként a három közül. Splitben tanult villanyszerelőnek, a II. világháború befejeztével pedig arról álmodozott, hogy balett-táncos lesz. 17 évesen a spliti színházban volt statiszta, a balett órákon pedig azt tanácsolták neki, hogy járjon ki a Hajduk focistáinak edzéseire, hogy erőnlétét és rugalmasságát fejlessze. Beara elment oda, és ott is ragadt. Még 19 éves sem volt, amikor már a Hajduk első kapuvédője lett. Bearával a kapuban a Hajduk 1950-ben egyedülálló módon veretlenül nyerte meg a jugoszláv bajnokságot, majd 1952-ben és 1955-ben még két titulust nyert. Bernard Vukas csatárral együtt ő volt a közönség kedvence, úgy érezte viszont, hogy a klub ezt nem honorálja kellően. Papíron ugyan a legjobb jugoszláv focisták amatőrök voltak, valójában azonban jól kereső profik. Az elégedetlen kapus összetűzésbe került a klubbal, ami a belgrádi Crvena zvezda vezetőinek tudomására jutott, és az 50-es évek legnagyobb, legbotrányosabb és legtöbbet emlegetett átigazolása keretében Bearát a szó szoros értelmében megszöktették. Splitben ugyan egyből közellenség lett, viszont a klubváltás jót tett a pályafutásának. A Zvezdával még négy országos bajnoki címet és két kupát nyert, így kilenc trófeával, Dragan Džajićtyal együtt, ő volt a jugoszláv liga legsikeresebb focistája. Beara a Hajdukban 308, a C. zvezdában 174 hivatalos meccsen lépett pályára, majd 1960 után még két németországi klubban, az aacheni Alemanniában és a kölni Victoriában szerepelt.
A jugoszláv válogatottban 59 alkalommal kapott bizalmat. Első meccsét 1950. október 8-án Bécsben Ausztria ellen (7:2) játszotta, amikor az utolsó 10 percre jött be Srđan Mrkušić helyett. Másfél hónappal később Londonban az ő érdeme volt az angolok elleni 2:2, amikor Anglia otthon először nem győzött le európai riválist, és akkor kapta a Nagy Vladimir becenevet. Az 1950-es vb-n még nem állt be a kapuba, két évvel később az olimpiai döntőben 0:0-nál kivédte Puskás 11-esét, 1954-ben és 1958-ben egyformán negyeddöntős volt a világbajnokságon. Utolsó válogatott meccsét 1959. október 11-én Belgrádban Magyarországgal játszotta. A találkozó hajrájában ő adta át a helyét a leendő híresség Milutin Šoškićnak.
Vladimir Beara Kölnben fejezte be az edzői iskolát. Legnagyobb öröme az volt, amikor 1970-ben hazahívták a Hajduk segédedzőjének, és vele a csapat 16 év után újra megnyerte a jugoszláv ligát, amit követően közötte és a spliti focibarátok között szent lett a béke.
