– Mindent megvalósítottam, amit elterveztem – mondogatta gyakran másoknak Lali. A nagy adag büszkeség már-már túlcsordult jelleme csuprán, amikor rátört egy régi kívánsága, amely elnémította. A vágy ereje ugyanolyan határtalan volt, mint gyermek majd ifjúkorában. A hallgatása ilyenkor hosszabbra nyúlt, s ő pedig belebonyolódott sorsa alakulásának boncolgatásába. Egy- egy életállomásnál elidőzött, mélázott is ezen-azon. Aztán a tőle megszokott vidám mosollyal folytatta munkáját, vagy épp a beszélgetést ott, ahol abbahagyta. De valahol a lelke mélyén a régi álma mégsem hagyta nyugodni.
– Igen, repülőre kell ülni, messze-messze szállni, ahol még gondolatban sem jártam – ismételte gyakran, és csak önmagának.
A háború után ezt nem valósíthatta meg, de a meghiúsulás nem szegte kedvét, mert kitanulta az esztergályos szakmát. Becsült és keresett mesterember lett. Aztán hamar nősült, mivel szinte máról- holnapra találta meg azt a lányt, akit még az esztergályozásnál is jobban szeretett.
Megszületett első gyermekük, a fiú. Így teljesült nemcsak Lali, hanem a szülei meg a nagyszülei vágya is: itt van, aki továbbviszi a becsületes családi nevük. Akárhányszor a kiságyban egyenletesen szuszogó gyerekre néztek, szívük gyorsabban, erősebben dobbant, hiszen ott aludt a jövőjük: a legfiatalabb Kovács Lajos.
Minden törekvésük ellenére Lalika egyke maradt. Hogy ezt ki és mennyire fájlalta, erről soha egyetlen szó sem esett a Kovács családban. Annál többet beszéltek arról, hogy mi minden kell Lalikának. A kisfiú még csak bizonytalanul tipegett, amikor már vitték is a sós levegőjű tengerpartra. Vonattal zötyögtek egész éjjel, még hangos zakatolás sem zavarta meg a szülők ülve alvását. Lalika pedig apja meg anyja ölében feküdt, s mélyen aludt.
Lali apu ilyenkor mindig azt álmodta, hogy magasan, a felhők felett van, és a repülőből kitekintve láthatja az egymást váltogató városok torony épületeit, a kanyargó folyókat meg a sok-sok érdekesnél érdekesebb felhőt. Ezt még aznap a legapróbb részletekig el is mesélte hallgatag, kedves, csupa mosoly feleségének.
Az évek múltak. Lalika megszerezte a gépészmérnöki oklevelét. A szülők már hosszú ideje nem utaztak sehová, otthonülők lettek. Lali sem beszélt többé a repülésről, pedig ahogy öregedett, álmaiban szinte mindig utazott. Kizárólag repülőn. Az ébredést sajnálta, mert nyomtalanul elillant az a jó érés, ami álmában ott fenn repülése közben hatalmába kerítette, kitöltve minden sejtjét és mérhetetlenül boldoggá tette.
Mindenük megvolt, hát ezért restelkedett előhozakodni azzal, hogy az ő élete mégsem teljes. Hiszen repülni szeretne. Repülni, legalább egyszer.
Hitte is, hogy ez majd megvalósul, ugyanis a 85. életévében is jól szolgálta az egészsége. Ruganyos léptekkel ment naponta dolgozni a veteményesükbe, a gyümölcsösbe, ahol fáradságot nem ismerve hajladozott, guggolt, térdelt. A létráramászás sem maradt el. Amikor már a legmagasabb fokán állt, a sűrű lombok között kivillanó eget kémlelte, reménykedve, hátha épp akkor magasan felettük halad el majd egy repülő.
– Ebédelünk – szólt a felesége.
– Jó – válaszolta Lali, és a létra legmagasabb fokáról a barackfára lépett. – Azonnal jövök, csak az egyik ágon láttam valamit, az a tiéd lesz.
Lali legényes ügyességgel mászott egyik ág után a másikra.
– Látsz? – kérdezte a felfelé hunyorogva pislogó feleségét.
– Csak te vigyázz magadra! – intette az asszony.
Lali ott fenn a magasban röviden szöszmötölt. Aztán büszkén kiegyenesedett, hangosan, boldogan nevetve széttárta a karját, és végre valóban repült. Repült, a fénynél is gyorsabban, hogy ne a test, hanem a lélek érjen előbb a célba.
A szomszédok által riasztott mentőorvos a vizsgálat után kijelentette, csak azért zuhant le, mert még a fán meghalt.
Jobb keze szorosra zárt ujjait óvatosan szétnyitották. Feleségének szánt ajándéka volt benne: egy kicsit összenyomódott, de nagyon szép sárgabarack.
