Kevés olyan rendezvény, a helyi magyar lakosság életét befolyásoló történés van Temerinben, amelyről beszélgetőtársam ne tudna idejében, legalábbis a közösségi platformokon megjelenő, ízlésesen rendszerezett fotók erről árulkodnak. Varga Zoltán szinte mindent megörökít, ami fontos az utókor számára, és amit szerinte látnunk kell, de teszi mindezt olyan csendben és szerényen, hogy gyakran csak a közelben hagyott kisrobogója árulkodik arról, hogy a temerini fotós valahol ott van. Legutóbb tavaly, éppen Illés-nap táján egy fotókiállításán próbáltuk, mi újságírók szóra bírni, mondani sem kell, egy cseppet sem örült az öltetnek, de miután hosszú időn át győzködtük, hogy márpedig az embereket érdekli a munkája, és erről beszélni kell, a végén csak ráállt a dologra. A TAKT az idén úgy döntött, hogy az egyesület díját, amelyekkel azokat jutalmazzák, akik az elmúlt évtizedekben sokat és maradandót tettek Temerin művelődési élete, képzőművészete érdekében, Varga Zoltán kapja. Az ezt követő beszélgetés most már sokkal gyorsabban és gördülékenyebben folyt, a díjazott a TAKT-os képzőművészek körében eltöltött időszakról is szívesen mesélt.
– Egykori iskolatársaim révén ismerkedtem meg velük. Ők festettek, én pedig szívesen fotózgattam, majd egyszer meginvitáltak az összejövetelükre. A közös munkában akkor ott még nem vettem részt, hiszen abban az időben filmes gépet használtam és otthon, a fürdőszobában hívtam elő a negatívokat, készítettem a papírképeket. Jobbára a fotógrafika érdekelt, zömében azzal kísérleteztem, de mellette akkor már a temerini motívumok, a táj is vonzott. Számos fotóm megjelent a Képes Ifjúságban, a lap által szervezett tárlaton is kiállítottam. Mindeközben folyton a TAKT-osok körében mozogtam, segítettem a kiállítási pannók cipelésében, az alkotások felrakásában, így egyre több ismerősre, barátra tettem szert. Egy alkalommal Papp Ferenc felkért, hogy készítsek fotógrafikát egy katalógus tervéhez, ami olyannyira bevált, hogy a következő 5-6 évben már plakát-és katalógustervekkel vettem részt a TAKT munkájában. Több munkám első díjas lett, valamint kinyomtatásra került. A nyolcvanas években a Forum lapterjesztő osztályán dolgoztam, szerencsém volt megismerkedni Baráth Ferenc grafikusművésszel, és betekintést nyerni abba, hogy hogyan készül el a Bayer-aszpirin című monodráma plakátja. Rengeteg tanáccsal látott el, ő tanított arra, hogy a fotóimat és a plakátokat meg kell szabadítani a „sallangtól” és mindig arra ösztökélt, hogy próbáljak meg kristálytiszta egyszerűséggel fogalmazni. Ezt követően ismét a fotózás felé fordultam, rendszeresen látogattam az újvidéki fotókiállításokat, a Zlatno oko – nemzetközi fotószalon nyílt zsűrizésein is ott voltam.
A technika korszerűsítése hogyan hatott ki a munkájára?
– Időközben megjelentek a digitális fényképezőgépek, amik jelentősen megkönnyítették a fotósok munkáját, legfőképp abban, hogy ezek segítségével könnyen és gyorsan meg tudunk örökíteni mindent, amit elképzelünk vagy látunk. Meggyőződésem, hogy mindez nem elegendő, ha az emberben nincs elhivatottság és alázat a fotózás iránt. Szeretek portrékat készíteni, igyekszek a fotózáson észrevétlen maradni, megérezni az alany rezdüléseit és nem utolsó sorban megörökíteni a jellemző arckifejezéseit, kisugárzását. A portré mellett a másik nagy kedvencem a rendezvényfotózást, amit minden alkalommal kihívásként élek meg, hiszen sok mindenre fókuszálhatok: az emberekre, jelentős pillanatokra, a helyszínre. A képek által mesélni szeretek az eseményről. Szeretem felfedezni a temerini táj szépségeit, de vonzanak a még megmaradt barokk stílusú, gazdag motívumvilággal rendelkező temerini házak is. Ma már számos helyszínre tervszerűen megyek el, úgy, hogy tudom, mit szeretnék belőle kihozni. Bátorít a munkában az, hogy ma már nagyon sok visszajelzést kapok külföldről, de még a tengerentúlról is, sokan úgy érzik, hogy fotóim kapocsként szolgálnak köztük és a szülőföld között. Külön figyelmet fordítok arra, hogy fotóimon érződjön az egyediség, egyszer egy kedves ismerősöm meg is jegyezte: Ez olyan vargás fotó.
Napjainkban mivel foglalkozik?
– Mostanság a templomi szertartások is vonzanak, gyakran megörökítem a zászlós bevonulásokat, a tömjénfüstölést, vagy éppen a gyertyagyújtást. A fotók révén igyekszem visszaadni a szertartások misztikus légkörét a szemlélő számára. Mindezek mellett természetesen nagy hangsúlyt fektetek még a szakrális emlékeink újrafotózására is. Fotóim 99 százaléka a temerini tájat, embereket, mindennapjaikat, a település architektúráját mutatja be. A munkákat a világhálón: a Facebookon, az Instagramon és fotós oldalakon publikálom, így számbelileg több emberhez eljutnak a képeim, fotóriportjaim. Megjelentek már különböző idegenforgalmi újságokban, hetilapokban, naptárakban, könyvek fedőlapján, úgy külföldön, csak úgy mint belföldön.
Motiválja ez a díj a további munkájában?
– Nagyon meglepődtem, hogy az idén én kaptam meg a TAKT-díjat, ez mindenképp nagy megtiszteltetés számomra. Arra buzdít, hogy a jövőben is nyitott szemmel járjak, és ha olyan témába botlok, amely megérint, vagy tudok vele újat mondani, akkor azt egyedi látásmódomon keresztül megosszam az emberekkel. Elmegyünk a dolgok mellett, a rohanó világban nem vesszük észre a körülöttünk lévő világ szépségeit.
Az interjút Varga Zoltán alkotásaival illusztráltuk.
