2021. január 23., szombat

Szürnaturalizmusok kora

12. 

Öröktermő

Pétër László: TTT

A következetesség, de a józan megérzések körültekintő (legalább részleges) betartása is pozitív hatással van a művészet alakulására. Általuk lehet csak eredményes. Az alkotó ember szeretné teljes biztonsággal végigjárni a masszívnak eltervezett művészi pályáját. Olyan, akár a jó parasztgazda, ki a tavaszi kert felásásának idején, s már a mag elvetésekor optimizmussal készül az aratásra vagy a szüretre. Vagyis előre iszik a medve bőrére. Pedig a valóságra összpontosítva is csak jól megalapozott életfilozófiával és objektív természetességgel bíró életvitellel építheti fel a saját egészséges világlátását. És a külön(leges) világképét, amely nem csupán holmi realizmusokból tevődik össze: inkább valamiféle öröktermő költői szürnaturalista élményfelhő. (Tehát itt valójában nem a föld termékeny tápkérgére, sokkal inkább a művészi világlátások folytonos újjászületésére utaltunk.)

A művészet sokszor csak mentsvár a valóság megmásíthatatlan történései ellen. A kalandos művészi látásmód szinte mindig esztétizáló alaptulajdonságokból sarjad, azonban hozott és menet közben megszer(ve)zett vizuális minőségek segítségével épül fel. Persze, a művésznek születése óta a vérében van a realizmus: a föld íze és az eső szaga. De a világ termőre fordíthatóságának örök nagy élményét már a közösségének köszönheti. Ugyanis az emberi közösségekhez igazodva alkot.

Nyitható ablakok

A keskeny rézsűréseken csak szeletkéi tárulnak fel a valóságnak. Ezért inkább szélesre tárható ablakokra vágyunk. A látványvilág megélése fokozatosságokkal bír, és az egészséges felfedezések élményi hitével terjed, mígnem részévé válik a gondolati megfeleléseknek. Vágyaknak, vágyálmoknak tűnhetnek a nyughatatlan kereséseink. Ám általuk sejthetjük meg, hogy a nyomon követéseink, felfedezéseink, a jó és a rossz különös megtapasztalásai logikusak, helyénvalóak-e. Hogy jó irányban haladunk-e. Már tudni véljük, hogy az üres, tekergő fantáziálgatás csak pótcselekvés, lázálomszerű ötletelések sora. Zsákutca, ahová besétálni könnyű, viszont minden visszafordulás nehéz kudarcélményekkel jár, és szinte vállalhatatlan pluszterhet ró az elkövetőre. Igaz: olykor megadja neki az újrakezdés lehetőségét is.

A historizáló vagy hagyományápoló következetesség és a korszerűség jogos számonkérésének kérdései örökös dilemmaként fogalmazódnak meg bennünk. Főként a nagy történelmi helyzetektől terhes magyar művészetben elég nehéz eldöntenünk, mely mértékben volt/van a kiüresedett nyugatias szemléletmód imitáló erőltetésének értelme. Bennünk ugyanis még kétségtelenül erősen élnek a józan, konzervatív hagyományok. Valójában a tizenkilencedik századi lélekemelő historizmust kellene górcső alá vennünk. De mostanában inkább a rá következő időszerűbbet, a második világháborút követő kudarcos szocreál (pszeudo)történeti hagyományvilágot firtatjuk. Ez utóbbi ugyanis számító, álszent és romboló hatású volt. Ezért a magyar művészetnek az idegenszagú, erőszakos szocialista eszmerendszerrel igencsak meggyűlt a baja. Hiszen erőltetésével már nem normális keretek között, hanem közvetlen ideológiai elnyomás alatt kellett alkotni.

Bebizonyosodott azonban, hogy valójában minden kor kiváló táptalaja lehet a korszerű művészetnek. Az ideológiát jól tűrő legtehetségesebb művészeknek pedig még előnye is származhat ebből: a konzervatív értelmiségi családba született nagyszerű tehetség, Domanovszky Endre, a Képzőművészeti Főiskolába szerencsésen belekapaszkodó posztimpresszionista Bernáth Aurél, Varga Imre vagy Vilt Tibor szobrászművészek számára az ötvenes-hatvanas években mégis sok babért termett. A szocreáltól ódzkodó és szürnaturalista stílust megteremtő Csernus Tibor viszont egészséges, ideológiamentes egyezséget szeretett volna, és egyensúlyt teremteni a hiperrealista összhatás, a modern témák és a nagyszerű Caravaggio-féle fény-árnyék hangulatok között. Ezért az őt követő, minőségi megújulást szorgalmazó tanítványai sem kötöttek elvtelen alkut a „rendszerrel”: ügyes témaválasztásokkal kerülték ki a polit-propagandista szemléletmódot. A hamis ideológiát: a félálomba merüléssel hanyagolták.

Szürnaturalizmusok

A kifejezés a szürrealizmusra utal, de törekvései merőben más alapokat idéznek:

„A szürnaturalizmus, képtelen hatású festészet, amely azonban még a szürrealizmus valószerű részleteiből felépülő figurációjánál is naturálisabb, akadémikusabb technikával dolgozik. Az egész iskola valamiképpen a naturalista (vagy plein air módon természetelvű) világkép dilemmáiból született, s tulajdonképpen nem más, mint a természetelvűség túlhaladásának kísérlete, egy olyan avantgárd törekvés keretében, amely általában mégiscsak megmaradt a természetelvűség korlátai között”.

A hatvanas évek közepe táján Perneczky Géza műkritikus még kellő óvatossággal így jellemezte, a rendszer kritikus felülbírálatával, de körültekintéssel foglalta össze az új stílus jegyeit. A szürnaturalista csoportok művészei laza szerveződésben, de mindig külön alkottak. Elsősorban a természetelvűség meghaladásában jeleskedtek. Stílusjegyeik Max Ernst markáns festészetéből táplálkoztak, közük volt a mágikus realizmushoz is, de azon túl inspiráló műveiket a naturalista módon megfestett részletekből felépülő, és különböző mértékben roncsolt vagy torzított, összhatásukban álomszerű témaábrázolások alkották. Munkáikon a fényképszerű, realista részletek szürreális vagy amorf részekkel váltakoztak. Magyarországon sikere volt. A korabeli csoport legtöbb tagja még a nagybányai festészeti értékeket képviselő Bernáth Aurél tanítványaként robbant be köztudatba. Az általa fémjelzett vonulat ugyanis a hagyományos, természetelvű festésmódot vette alapul, tanítványai is azt kívánták meghaladni a festészet belső törvényszerűségeinek kutatásával. Némi kettősség tükröződik törekvéseikben: a részletek élethű megfestése, de az összkép szürrealitása jellemezi műveiket. Bernáth Aurél azonban ideológiailag is megbízhatónak számított. A szürnaturalisták valódi vezéralakja az elutasított Csernus Tibor lett.

Rövid poszttraumatikus TTT* állapotfelmérés

A felfokozott plasztikus ábrázolást hirdető szürnaturalizmus spontán módon kívánta elegyíteni a festészet legjobb klasszicista hagyományait a kései plein air impressziókkal. A szürnaturalista törekvések a ’60-as évek művészeti felfogásában egyedi irányvonalat képviseltek, és egy új nemzedék tiszta hangján szólaltak meg. Csernus Tibor követői, a magyar szürnaturalisták jeles képviselői voltak: Lakner László, Korga György, Szabó Ákos, Gyémánt László, illetve Altorjay Sándor, Masznyik Iván, Kóka Ferenc… Bemutatkozásukra a Stúdió ’66 című kiállításon került sor. Stílusjegyeik a mozaikplakát-festészet, a hiperrealizmus, a szürrealizmus, de a neobarokk, sőt a szocreál hagyományait is alapul vették, melyet később hol az impresszionizmussal, hol a tasizmussal (olykor Hantai Simon kalligráfiájával) párosítottak. Mindenesetre Csernus Tibor ekkor már fekete bárány, és rajta is maradt a polgári, azaz „szocializmusellenes” stigma. Aradi Nóra az ötvenes évek végén minisztériumi főosztályvezetőként írásba is adta, hogy a festő sem Magyarországon, sem külföldön nem képviselheti a magyar festészetet. Végül a kompromisszumokra kész Bernáth Aurél segítségével, ajánlásával került ki és maradt Párizsban, ahol az újjászülető mágikus realizmusa úgy hatott a nézőközönségére, mint Gabriel Garcia Marquez (Száz év magány) vagy Bulgakov (A Mester és Margarita) álomregényei az olvasóra.

2017 decemberében a Magyar Nemzeti Galériában került sor a Keretek között (A hatvanas évek művészete Magyarországon, 1958–1968) című kiállításra. Kiderült, hogy alkotói, nem meglepő módon, mindannyian másféleképpen élték meg a valóságot: Másképpen azon művészek, akik az eseményeket a győztesek szemszögéből szemlélhették, és más módon azok, akik a régi világképük összeomlását látták benne. Másképp azok, akik a rendszer kiszolgálóiként éltek és alkottak, és megint más módon, akik csendben tűrtek, vagyis háttérbe szorítva szenvedték el az istentelen szigort gyakorló társadalmi rendet.

Bizonyára más volt azok számára, akik a nyilvánosság színterein maradhattak, és azok számára, akik vagy külföldre távoztak, vagy belső emigrációba kényszerültek. A kései szürnaturalizmus a modernista és avantgárd történései által olyan sikeres festészeti formanyelvet alakított ki, amely egyszerre kívánta leleplezni a kor téveszméit, segítette a kijózanodást, és képviselte a haladó művészeti eszméket.

(TTT* – Támogatott, Tűrt, Tiltott)