Abban az időben ezt mondta Jézus a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs, amelyet egy ember megtalált. Elrejtette újra, azután boldogan elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet. A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett. Talált egy nagyon értékeset, erre elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvásárolta azt.” (Mt 13, 44–46)
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban újabb hasonlatokat hallhattunk a mennyek országáról. Az elsőben a mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs, amelyet egy ember megtalál, eladja mindenét és megveszi azt a földet, ahol ez a kincs van. Tehát ez a kincs mindennél értékesebb számára, mivel mindenét eladja ez az ember, hogy hozzájusson az értékes földhöz. Számunkra is ilyen a mennyek országa, amely itt a földön az Istennel való kapcsolatunk teljessége. Valóban ez a legnagyobb kincsünk, ami elé semmit sem szabad helyeznünk. Emlékezzünk vissza, amikor felfedeztük ezt a kincset a szívünk talajában, milyen örömteli esemény is volt az. Nem lehet nem észrevenni ezt a momentumot, az Istennel való találkozás pillanatát. Mindig örömmel és hálatelt szívvel emlékszek vissza a megtérésemre, amikor először tapasztaltam meg a mennyei Atya szeretetét. Olyan nagy öröm volt bennem, hogy mindenkinek el akartam mondani, azt hogy megtaláltam a legnagyobb és a legértékesebb kincset a világon. Végre valami igazi dolog történt az életemben, amit nem szabad elszalasztani, amit meg kell tartani, és ez nem más, mint az Istenkapcsolat. Természetesen sokan nem értették az örömöm okát. A régi baráti társaságomban sem fogták fel ezt a dolgot, bárhogyan is meséltem nekik a legnagyobb kincsről, nem értették, hogy minek örülök. Mégis jól döntöttem, hogy tanúságot tettem előttük, hiszen Jézus azt mondja, hogy „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt” (Mt 10, 32). Soha nem tudhatjuk, hogy mikor érkezik el Isten üzenete tanúságtételünk által a másik emberhez. Ezért mindenkor legyünk készek megvallani hitünket, még akkor is, ha éppen ostobának tűnünk egyesek szemében. A volt munkahelyemen, ahol szobafestőként dolgoztam kicsit úgy éreztem, hogy kilógok a sorból a hitem miatt. De Isten adott elég bátorságot, hogy tanúságot tegyek ebben a kis munkaközösségben is. Az egyik munkatársam nagyon nehezen tudta ezt elfogadni és folyamatosan piszkált. Eleinte nagyon zavart ez a dolog, de úgy éreztem, hogy meg kell védenem a hitemet, ki kell, hogy álljak Jézus mellett. Csak azt meséltem el, amit az Úr tett az életemben, erővel nem akartam meggyőzni senkit sem az igazi kincsről. Egy alaklommal elmeséltem egy međugorjei zarándoklatomat annak a munkatársamnak, aki folyton piszkált a hitem miatt. És ennek meg is lett az eredménye, mert két hét múlva megkérdezte tőlem, hogy van-e még hely számára egy ilyen zarándoklaton. Természetesen van – válaszoltam és nagyon megörültem, hogy az Úr az ő szívében is munkálkodott. Így hát együtt mentünk el Međugorjeba, ahol teljesen megváltozott az élete. Azóta is barátok vagyunk. Ebből a kis történetből is látszik kedves testvéreim, hogy mennyire fontos tanúságot tennünk, hogy ha már mi megtaláltuk az igazi kincset, akkor másoknak is segítsünk azt megtalálni. Az isten országáról szóló második hasonlat pontosan erről szól, hogy nem elég várnunk a sült galambot, hogy a szánkba repüljön, hanem tudatosan keresnünk kell a mennyek országát, ahogyan azt a kereskedő is tette, amikor elindult az igazgyöngy nyomába. Nehéz feladat ez, mert sok hamis kincs van az életünkben, amelyek nagyobbnak, és szebbnek látszanak, mint az igazi kincs. Ezért csak az határozza el, hogy megszerzi ezt a kincset, aki „minden javát eladja”, vagyis, aki tanulékony szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől. Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem mindent: örök életet, az Istennel való örök és boldog közösséget.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
