A tartományi képviselőház lépcsőjén állva hallgatom a koronavírus terjedésének mértékét ecsetelő egészségügyi titkárt. „Vajdaságban 100 ezer lakosra immár 52,4 fertőzött jut… Ha a járvány a jelen pillanatban tapasztalható ütemben terjed, akkor napokon belül összeomolhat a vajdasági egészségügyi rendszer” – adta hírül a köztársasági válságstáb tagja kilenc nappal ezelőtt.
Eszembe jut az első hír, amit az akkor még ismeretlen, távoli Vuhanban megjelenő kórról írtam egy hétvégi ügyelet ideje alatt. A cikk a Külföld rovatban jelent meg, mintegy mellékesen, az afganisztáni és szomáliai háborús helyzetről szóló rövid tudósítások között. Tavaly év végén ugyanis még senki sem sejtette, hogy alig egy hónap múlva már a világ össz médiaháza a „kínai denevérekkel” foglalkozik majd.
BŰNÖS KÍNAIAK
Év elején a világhálón az európai ember számára visszataszító videók százai jelentek meg a hírhedtté vált Huanan tenger gyümölcsei nagykereskedelmi piacról. A képsorok ketrecbe zárt élő állatok helyszínen való „felszolgálásáról” tanúskodtak. A kutyák és kígyók mellett csemegeként kínálták azokat a denevéreket is, amelyek a feltételezések szerint az új koronavírus hordozói voltak. A kínai egészségügyi hatóságok kezdetleges jelentései ugyanis a vuhani piaccal kapcsolták össze a városban megjelent „ismeretlen etiológiájú tüdőgyulladás-járvány” kitörését. Az akkor még NCP-nek (Novel Coronavirus Pneumonia) nevezett kórról január 5-én értesült az Egészségügyi Világszervezet (WHO) pekingi irodája.
A kínai halálesetek száma már február elején meghaladta a 2003-as SARS járvány által okozott összes halálesetek számát, és a világ szeme egyre inkább Hupej tartomány felé fordult. A WHO igyekezett elkerülni a megbélyegzést, és február 11-én új nevet adott a minél nagyobb területeken megjelenő vírusnak: a betegséget COVID-19-re (Corona Virus Disease) keresztelték, az addig 2019-nCoV-ként emlegetett kórokozó pedig a SARS-CoV-2 (Severe Acute Respiratory Syndrome coronavirus 2) nevet kapta.
A stigmát azonban ez sem mosta le Vuhanról: egyre szaporodtak a híradások a „felelőtlenül” utazgató kínaiakról, akik a világot ellepve terjesztik a kórt. Január végére 18 országában regisztrálták a vírust, így 30-án a WHO vészhelyzetet hirdetett ki. Ekkora már Európában és Amerikában is feljegyezték az első hivatalos eseteket.
MUTOGAT A VILÁG
Az események felgyorsultak. A Franciaországban bejegyzett első európai esetek után nem sokkal később Olaszországban és Spanyolországban is megjelent a COVID-19, február derekára pedig már rohamosan terjedő járványról számoltak be az amerikai egészségügyi hatóságok is.
Egyre több hír szólt a „megfékezhetetlen” olaszokról, akik figyelmen kívül hagyják a szakemberek ajánlásait, veszélyeztetve ezzel a régióban uralkodó helyzetet. Félelemkeltő képek érkeztek a túlterhelt kórházakból, ahol szkafanderes egészségügyi dolgozók végkimerülésig küzdöttek a lélegeztetőgépen levő betegek életéért. Március közepére az olasz elhunytak száma meghaladta a kínaiakét, miközben a még súlyosabbnak ítélt spanyolországi helyzetről tudósított a sajtó.
Míg Európát inkább a félelem motiválta az intézkedésekre, addig az egyre súlyosabb helyzetben levő Amerika nyíltan hibáztatta Kínát. Oroszország óvatosságra intett. Új értelmet nyert a társadalmi távolságtartás, hiánycikknek számított a maszk és a kesztyű, kínai lélegeztetőgépek lepték el a világot és egyre több ország zárta le a határait. Március 25-én pedig hivatalosan is pandémiává nyilvánították a COVID–19 koronavírus-járványt.
BÖRTÖN-OTTHONOK
Otthonainkba március 15-én költözött be a rettegés. A rendkívüli állapot meghirdetése ekkor még az állami vezetés megelőző akciójának tűnt, így az ismeretlentől való félelem engedelmességet szült. Példátlan összefogások születtek az idősek ellátásának érdekében, a fiatalok segítőkésznek bizonyultak, a lakosok pedig fegyelmezetten teljesítették a szakemberek ajánlásait. Sokan még a több napos bezártságokat is indokoltnak tartották, és úgy tűnt, beválhatnak „a járvány terjedése érdekében foganatosított szigorú intézkedések”.
Az idill azonban nem tartott sokáig: a napi szinten megjelenő új fertőzöttek számának első nagyobb növekedéséért azonnal felelősöket kerestek. És találtak is. Az állami vezetők a hazaözönlő vendégmunkásokat okolták a járványhelyzet romlásáért, akik „figyelmen kívül hagyják a rendelkezéseket, és rendszeresen megszegik a szakemberek által javasolt 14 napos elkülönítést”. Olaj volt a tűzre, amikor letartóztatták a niši idősek otthonának igazgatóját, amiért megfertőződött az intézmény 135 bentlakója és 4 dolgozója. A belügyminisztérium közleménye szerint az igazgatót „a közegészség súlyos veszélyeztetésével gyanúsították, aminek értelmében akár 12 évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhető”. Mindeközben büntetéseket róttak ki a kijárási tilalom megszegőire, a negatívan alakuló járványhelyzeti adatokért pedig a „fegyelmezetlen”, maszkot és kesztyűt nem viselő lakosokat tették felelőssé. Az egyre feszültebb hangulatban egyszer csak csoda történt: csökkenni kezdett a napi szinten regisztrált új esetek száma, enyhült a drákói szigor, 53 nap után feloldották a rendkívüli állapotot, és napokon belül bejelentették a választásokat.
Elmaradtak ugyan a hatalmas tömegeket mozgató kampányrendezvények, de helyüket betöltötték a stadionokban megtartott mérkőzések és koncertek. Szerbia másfél hónapig ünnepelt: a kiskocsmák zaja éppoly hangos volt, mint a lelátók dübörgése. A kezdetben tapasztalt félelemnek immár nyoma sem volt. Az emberek ugyanolyan szabadon mozogtak, mint amilyen önfeledten ölelkeztek a megerősített hatalom képviselői a választásokat követően.
FELELŐSSÉGVÁLLALÁS
A kollektív felelősség hiánya nem maradt büntetlenül: június végén Montenegró lezárta határait a szerb állampolgárok előtt. A Belgrádban zajló Partizan–Crvena zvezda mérkőzést követően ugyanis újabb fertőzéseket regisztráltak a csaknem egy hónapja teljesen vírusmentes övezetben. Ugyanekkor szertefoszlott azoknak az álma is, akik Horvátországban foglaltak szállást a nyári idényben. Kis időre rá lakat került a görög tengerpartra is, és lassanként az összes környező ország lezárta a határait a szerb állampolgárok előtt. Országunkat ugyanis jelenleg túlnyomórészt a sárga jelzésű területek közé sorolják, mivel tartósan száz fölé emelkedett az egy nap alatt jegyzett COVID–19-megbetegedések száma.
– Mindenkiben tudatosulni kell annak, hogy ez az egész társadalom harca, nem pedig egy személyé vagy egy csoporté – zökkent vissza elmélkedésemből Zoran Gojković egészségügyi titkár hangja, aki nagy lendülettel folytatja a sajtótájékoztatót. – A társadalmi távolságtartás szabályának mellőzése lassan odáig vezet, hogy az egészségügyi rendszer nem lesz képes segítséget nyújtani a megbetegedetteknek. Már most is jelentős tömegek várakoznak a Covid-rendelők előtt, de a sorban állók még mindig gyenge tüneteket mutató fertőzöttek. Képzeljék el, amikor már majd a súlyos állapotban levők kényszerülnek több órás várakozásra! Jól gondolja meg az, aki nem hord maszkot: készen áll-e aláírni egy nyilatkozatot arról, hogy fertőzés esetén nem kér szakszerű egészségügyi ellátást?
Egyik kolléga felnyújtja a kezét. Nyilvánvalóan jelzi, hogy itt kezdődnek a tüntetések, amelyekért aztán ismét a lakosokat teszik felelőssé. Ahogyan okolták a családjaik biztonságára vágyó vendégmunkásokat a hazatérésért, az intézményvezetőket a láthatatlan ellen vesztett csatáért, a szülőket pedig a csődöt mondott távoktatásért. Vagy ahogyan Podgorica Belgrádot vonta felelősségre a saját állampolgárainak utazgatásáért, ahogyan Európa minősítette az olaszokat, vagy ahogyan Trump Kínát okolta az amerikaik saját kormánya elleni lázadásáért...
Úgy tűnik, a koronavírus elleni harcban a legnagyobb sikereket a bűnök és bűnösök keresésében értük el. Elfogadás helyett mutogatunk, a megoldás keresése helyett bujtogatunk, és képtelenek vagyunk megérteni, hogy a kollektív bűntudat lázadásokat szít: az emberi méltóság ugyanis továbbra sem engedi, hogy ártatlan kezekre bilincs kerüljön. A „láthatatlan ellenség” elleni küzdelemben ugyanis nincs bűnös – csak bűnhődő.
