„Senki sem ismeri a gondot, amely csak az enyém;
Nobody knows the trouble I've seen;
Senki sem ismeri a bánatomat.
Nobody knows my sorrow.
De Jézus, igen
But Jesus...”
– énekelték feketék ezrei a Nobody Knows the Trouble I've Seen című közismert dalban.
De senki sem úgy, mint Louis Armstrong. Akinek ragyogó arcával egy világ vigasztalódott és vigasztalódik talán még ma is. Egyetlen egy dalnál sem láthattuk Satchmo szomorú arcát, noha mélységes bánata, – a derű másik arca –, mindvégig ott sugárzott szemeiben és dalaiban. Csak itt, e két szónál: But Jesus... – hullt le mosolya, vált láthatóvá arcán is a hangjában lebegő, tekintetéből sugárzó fájdalom. Zenén kívül csak itt villantotta fel mezítelen lelkét, éppen csak ennél a két szónál: But, Jesus. (A hitetlenkedők merevítsék ki a YouTube-felvételen (www.youtube.com/watch?time_continue=122&v=SVKKRzemX_w&feature=emb_log) a képet 2,04 percnél és hosszan nézzék, miről mesél az arc ikonja.
A jazz a feketék válasza volt a korbácsütésekre: a szív válasza, az önzetlenül áradó szeretet. A lelküket kellett megőrizni, a testük úgysem volt az övék. A borzalmas szenvedés keresztútján ezért lehetett csak zsoltáros a válaszuk, s nem véletlen volt oly sok keresztény daluk. Akárcsak az erős hagyományú népek szenvedő válaszai a XX. században: például Kodály, a lengyelek vagy az orosz ortodoxia padlásokon rejtegetett, mára előkerült kórusai. A földi pokolból égbe kapaszkodó érett lélek zenéi ezek.
A feketék muzsikája kiáradt és beleolvadt a világba. Egy évszázad kellett, hogy e forrón lüktető szívet, s zenéjét a felszínről eltakarítsák. Ma már nyilvánosságra hozott akták is tanúsítják, amit sejtettünk, és amiről az itt járt néger muzsikusok nekünk többször meséltek. A máig elhallgatott igazságról: hogy ugyanazok a bankárok fizették ősi otthonukból való elrablásukat, akik zenéjüket hamisították vagy szívükbe folyamatosan gyűlöletet csempésztek. Mikor mire szánták őket. Az új földrészen született zenéjük első pillanatától kezdve körülöttük ólálkodtak és minden eszközzel azon mesterkedtek, hogy eloldják őket a gyökereiktől. Sorsukon tapasztalták, hogy minél gyökeresebb muzsikájuk, annál nagyobb erővel tapossák és minél szellemesebb, annál nagyobb erőkkel hígítják. A felhasználható embert gyártó, örök rabszolgaságra törekvő arctalan hatalmasokról, orcátlan férgekről is énekeltek a feketék, amíg ki nem ebrudalták őket a peremvárosi klubokból is. Jóideje látjuk az óriásgyaluk eredményét: az amerikai fekete tömegek nagy része csőcselékké töppedt, a néger emberek lelkei is elaléltak, immár első a test kultusza, hangszemétben fürdenek, a gép ritmusára őrjöngnek, kezükben a fajgyűlölet puskája, úgynevezett tömegdalaikban a halál lehelete süvít, és sehol a szív élő lüktetése – ám a Bestia uralma, a teljes törlés mégsem fog sikerülni. Nem is sikerülhet, hiszen Istent legbensőbb lakóhelyéről, a szívből nem lehet eltüntetni. Megannyiszor megnyilatkozik egy újabb csecsemőben, sosem a fényes tornyokban, ahol lesnek reá, de mindig valahol egy világszéli istállóban.
Valójában nincs még vége a feketék amerikai szívzenéjének sem: élnek még valódi néger jazzmuzsikusok. Sok olyan is, aki agg koráig képes volt forró szívével a jazz hagyományát az égig emelni. Többek közt, öreg barátunk Charles Gayle is él! Igaz, senki, a szervezők, az utaztatói, a barátai sem tudják, hogy hol van, hol bujkál, de már érteni vélem miért kellett tavaly télen, éppen Magyarkanizsára készülődve a repülőtérről eltűnnie. Katakombás idők jöttek. Saját bőrén régóta tapasztalta: akinek szíve élőn dobog, azt egyre elszántabban üldözik, végül a mai Heródesek akár agyon is üthetik. Lehet, a szikár vén zenész ismét az áram nélküli omladozó New York-i emeletes házban rejtőzik, vagy valahol vidéken egy korhadó cselédlak hátsó faházában, mint Bartók, de az is lehet, hogy az utcákon csámborog és újfent csak a madaraknak játszik. Ezt a szokását mindvégig megőrizte. Az öreg néger mást nem, csak madarakat és Bachot hallgatott. Van, aki azt sejti, öregek otthonába vitték, enyhe agyvérzés után… Lehet, de akkor most maradj ott kedves Charles, s dúdolj a véneknek, készítsd fel őket a nagy utazásra, amilyen szépen tetted ezt Magyarkanizsán 2012-ben, amikor minket áldva búcsúztál az Amazing Grace-szel:
A kegyelem csodája
(részlet)
Csodás kegyelem!
A kegyelem könnyítette félelmeim
Kegyelem, hogy hozott ily' messze épségben
És a kegyelem fog hazavezetni engem
Mikor otthon voltunk tíz ezer évig
Fényesen csillogtunk, mint a nap
Nincs kevesebb napunk most sem Isten dicséretét énekelni
Mint mikor először tettük.
Charles Gayle akárhol is vagy, most elő ne gyere! Odakünn a gyűlölet tombol és tudom, hogy ez neked még jobban fáj, de ne szégyelld. Mi tudjuk, őbennük már – ahogy Hamvas mondta – nincs egy egész lélek, tebenned viszont Ő van.
Őrizd a Lényedet! – ez a lényeg, drága barátunk, Charles.
Magyarkanizsa, 2020. július 14.
*www.youtube.com Louis Armstrong – Nobody Knows the Trouble I’ve Seen (1962)
