Mi végre jöttem a világra?
Tán nevetni és sírni egyszerre folytában?
Tán járni végtelen világosságban?
Miért futottam a katakombámban?
Mi végre értettük mi is a szerelem,
Végtelen kín, gyász és förtelem,
Végtelenül embertelen küzdelem,
Végtelen gyötrő s imáért esdeklő láz,
Végtelen külső és belső máz.
Mi végre megtudtuk, mi is az.
De mi végre gondoltuk, hogy
Az álom valóság-gaz?
Összetűztünk önmagunkkal
Kibékültünk sorainkkal,
Megbénultunk egymagunkban,
Megtudtuk, mi és mint van.
Rendezettek a sírok,
Süket vagyok, ha sírok,
Idegen-tétlenül, szüntelen
Gyászba öltözött közöny
Mi elméjét bejárja,
mert elméjével érez e világra,
Szívével próbál látni,
S az Egészet kivárni,
Amit szemével vizsgál,
Magában vigyázni.
Magjában hinteni
Az elnyűtt földekre,
Áldást kérve rá
A fény-isten
Beragyog majd mindent
Az enyhet adó nagy átváltozásban,
A széthullásban s hervadásban,
Az enyhet adó elmúlásban.
Kegyelmet rád és kegyelem rám?
Talán.
Talány.
