Száz évvel ezelőtt, 1920. július 1-jén a budapesti hadbíróságon megkezdődött annak a Stromfeld Aurélnak a pere, aki a 133 napig fennálló Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének volt a vezérkari főnöke. Ő vezette az 1919. május 9-én kezdődött északi hadjáratot, mely során a Vörös Hadsereg rövid idő alatt visszafoglalta a cseh–szlovák csapatoktól a Felvidék jelentős részét, többek között felszabadítva Sátoraljaújhelyt, Érsekújvárt, Kassát és Eperjest. A Tanácsköztársaság politikai vezetése azonban elfogadva az antant ajánlatát, kiürítette az elfoglalt területeket, annak reményében, hogy cserébe a románok kiürítik a Tiszántúlt. A döntés elleni tiltakozásul Stromfeld Aurél 1919. július 3-án benyújtotta lemondását. A forradalmak bukása után felálló Horthy-rendszer perbe fogta Stromfeld Aurélt. Az új hatalom a hadvezér hadi sikereit és a hazáért tett erőfeszítéseit a kommunista hatalom melletti kiállásként értelmezte. Az ügyészség felségárulás bűntettével és izgatással vádolta, mert számos tiszttársát rábeszélte arra, hogy belépjen a szociáldemokrata pártba.
De mi köze van Szabadkának egy budapesti hadbírósági perhez? A tárgyalást azért idézzük fel e heti tárcánkban, mert a tanúk padján egy szabadkai is vallomást tett. A tanúvallomásról a Bácskai Hírlap saját tudósításában részletesen beszámolt olvasóinak. Az 1920. július 8-án megjelent tudósításból kiderül, hogy a szabadkai tanút Lichtnekert Andrásnak hívták és a hadsereg vezérkari századosa volt. Lichtnekert Stromfeld Aurélről elmondta, hogy politikailag szociáldemokrata meggyőződésű volt, a fronton azonban nemzeti meggyőződésből harcolt.
„– A vörös hadseregben az anyagi ügyek egyik vezetője voltam. 1919 húsvét másodnapján osztottak be a hadseregbe.
Stromfeld szociáldemokratának vallotta magát, azonban többször kijelentette, hogy ő nacionálista szociáldemokrata. Az én nézetem az, hogy ő neki nagy tervei voltak. Tervszerűen és következetesen diktátor akart lenni és ezáltal akarta megbuktatni a tanácsrendszert.
– Amikor a június 24-iki ellenforradalom kitört [1919-ben kitört antikommunista felkelés Duna – Tisza közén], látták a vörösök, hogy két front van, egy külső és egy belső front, félteni kezdték a hadsereget. Böhm [Vilmos, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa] egy napiparancsot adott ki, a melynek a tartalma az volt, hogy mindig növekszik a tisztek befolyása künn a fronton, a politikai megbízottak menjenek ki és dolgozzanak a rendszer érdekében. Meg vagyok győződve – mondotta a tanú – hogy Stromfeld nemzeti irányba akart dolgozni és nem volt színész. Mert hiszen a vörösöké mellett nekünk is megvolt a magunk kémrendszere. Mikor Stromfeld egy ízben zsábában [fájdalommal és zsibbadással járó betegség] feküdt, Böhm és Landler [Jenő, a magyar Vörös Hadsereg 3. hadtestének parancsnoka] között a következő telefonbeszélgetés zajlott le:
Böhm: Stromfeld beteg. Hiszed?
Landler: Hát te hiszed?
Ők tehát örömmel vették, mikor Stromfeld elment” – olvasható a szabadkai tanúvallomása a Bácskai Hírlapban.
A perben 1920. július 19-én hirdettek ítéletet. Stromfeldet a hadbíróság felségárulás miatt három évi börtönre, katonai rangjának és rendjeleinek elvesztésére ítélte és nyugdíjától is megfosztották. Az egykori hadvezér 1920-ben szabadult a börtönből, majd raktárosként, később magántisztviselőként dolgozott, közben pedig a szociáldemokrata párt szervezését is segítette. 1923-ban rövid időre ismét fogságba került egy állítólagos kommunista összeesküvés gyanújával. 1927. október 10-én negyvenkilenc évesen hunyt el. 1945-ben rehabilitálták és posztumusz vezérezredessé léptették elő. Sírja ma a budapesti Fiume Út Sírkertben található meg.
