A nevelőapját hívják Kovácsnak, aki magyar, innen eredt a hivatalos, és egyben művészneve Sharon Kovacsnak, aki 1990. április 15-én látta meg a napvilágot. A pótpapa jó munkát végezhetett, mert egy igen ambiciózus lány foglalta el a világot 2015-ben. A baarloi születésű csillag a fekete megfogalmazások mellett döntött, ami önmagában is hordozott anno egy csomó romantikát, ami ma már a múlté a tengeren túlon, mert az új „black” már régóta a „broke” (elszegényedett, pénztelen, tönkrement), de főként az európai idősebb konzumréteg lett a nagylemezzel megcélozva, amely szívesen hall James Bond-témákat ma is. Minden valószínűség szerint pedig az új dobása épp a Bond-betétdala lesz. Hogy a fiatalok, de a pénzköltéshez már értők se maradjanak ki vevőköréből, sőt, minél többet toborozzon közülük, – ezért vállalt felelősséget a videóit producelő, valamint az azokat tervező-szignózó művészcsapat. A kevésbé fontos, ám mulatságos fáma azt tartja, miután a Rock City Institute-ban tanult énekelni (mit sem, saját bevallása szerint), Eindhovenből Sharon elküldött egy linket a felvételéhez egy heavy metal-gitárosnak, aki azt hitte, ő egy fekete énekesnő...nem, mintha a heavymetál-frontemberek a (jó) ízlésükről és eszükről híresültek volna el, de ez azért mégis... Tulajdonképpen a Within Temptation producerének küldte azt a bizonyos felvételhez vezető linket, aki tüstént felismerte benne a soul-díva lehetőségét.
A feltehetőleg nemcsak nézettségi rekordokat, de az akkoriban talán önmagába is meglehetős mennyiségű whiskey-t döntögető énekesnő, (amiért magában sajnos még senkit sem ítéltek börtönre, gondoljunk csak arra, hogy 5cl whiskey 5 milliárd agysejtet képes megölni, ha jól tudom), – hogy eredetien feketének ható-hangzó jazzdíva-megszólalást kölcsönözzön magának, – de még csak spiccesnek sem hat, oly őserővel szakad ki belőle a bivalyhang, – és oly nyápic-fürgén, egy hegyi kecske mozgékonyságával járja a saját kis örömtáncát a kamerák kereszttüzében... azaz, tánctehetségről is tanúságot tesz a 50 Shades of Black c. lemezhez készült klipekben, s ez nagyon egyedien megy a lánynak, szinte egy új stílust alakított ki a ritmikus mozgásban. Pont egy roma nagybőgőstől hallottam régebben, hogy a „fekete” hangokat így állítják elő „mesterségesen”: pár fellépés előtti röviditallal, valamint filtermentes cigarettával, illetve szivarral... (az utóbbi kettővel magam is élek, és tudom, hogy tényleg biztosít egy kis érdességet a hangnak), és ezzel még el is dicsekszik, a Shirley (Sound of the Underground) c. számban, videóinak meghökkentő és kissé extrém látványvilága pedig kifejezetten kedvez ezeknek a számoknak.
A gyönyörű magyar hegedűmotívummal operáló Diggin’ (ami a szlengben annyit tesz: „csípem”) a leghúzósabb szám, arról szól, a lány sutba vágja a posztmodern kor elvárásait, követeléseit, a glitch-perverziókat, s a régi lemezesládák tartalmát kutatja fel, hogy napfényre hozza ismét a szinte teljesen feledésbe merült tényleges vokális értékekkel rendelkező műveket, valamint hangszertárukat, előszedi a sercegős bakeliteket, hogy az audióban olyan vokális nagyságokkal „barátkozzon”, mint Shirley Bassey, Nina Simone, Ella Fitzgerald, Etta James, Billie Holiday, Marilyn Monroe, akik még tudtak slágereket legyártani. De e „noir” hangulatú és újabban stílusként feltüntetett zsánercimkéjű hanghordozó esetében teljes egyediségről s konceptuálisan megtervezett albumról szükséges beszélnünk, senkit se tévesszen meg az outsiderkedés, javában nagyipari termék ez. Nem hiába a cím: 50 Shades of Black, soul ez a javából. Mivel A szürke ötven árnyalatára, azaz a bestseller pszicho-erotikára játszó (amelynek sikere az Elemi ösztöntől eredetezhető), és egyben a néger, azaz afroamerikai, tehát fekete bőrszínű énekesnők stílusával operáló holland Sharon Kovacs, úgy látszik, jól áttanulmányozta nemcsak Sharon Stone filmszerepeinek ábécéjét, hanem a magyar népzene értékeinek listáját is, megszülethetett a húzós Diggin’, a The Devil You Know, a When the Lady’s hurt, a gunyoros Whiskey and Fun, a címadó 50 shades of Black, a Wolf in cheap Clothes, és a többi fülbemászó, de mégis minőséges zeneszám. Egyébként nagyon ért ahhoz a lány, hogy magára irányítsa a reflektorfényeket...kopaszra borotvált fejjel (ez a nő még ezt is megengedhette magának, szinte tökéletes, de minden bizonnyal világos magyaros arca van), és, sajnos orrbavalója is volt, de búzavirágkék szeme, s óriási boákkal a nyakában, kioldott Dr. Martens-bakancsban, hatalmas, feltehetőleg másodkézbeli bundákban – feltételezem, ez Sharon Stone Elemi ösztönbeli antiszociális karakterének hozadéka, hiszen ma már itt-ott a Martens-bakancs is provokációnak számít –, mivel az angol-, és a világ összes többi bőrfejűi viselték elsősorban előszeretettel, megfeledkezve vagy sem arról a tényről, hogy a ska, zenéjük a bluebeatből ered, s mint ilyen a „rude boys” és „black foot” munkásosztálybeli fekete tömörülések voltak viselői elsősorban...énekel-táncol a fekete-fehér videókban Kovácsunk (ez már hanyagul szájbarágós, de sebaj), amelyek mindig inkább sokkal kívülállósabbaknak igyekeznek hatni, mint, amennyire valójában azok, „piszkos” benyomást kelthetnének, és keltenek is: a tapasztalatlan gidákban és fiatal suhancokban – a mai nagyipari hozzáállás már csak ilyen, kendőzetlenül játszik a klisékkel, és tagadhatatlanul az „undorgrundból” táplálkozik.
A számokból, – amelyek a 50 Shades of Blackhez, azaz A fekete ötven árnyalata címűhöz minden bizonnyal gondos tervezéssel, valamint nagyzenekari orkesztrációval készültek,– a konceptuális válogatást mesteri módon végezték el, egyetlen pillanatra sem unalmas, és csak nem akar lekerülni a lejátszóról...
A 2015-ben debütáló korongos Kovacs ezt szinte csak egyetlen szám erejével precedálta, a Libertango (azaz: I’ve seen that Face before) Grace Jones-feldolgozással, amelynek eredetije a Frantic (Őrület) c. filmben kelt életre 1988-ban másodízben, először a Nightclubbing c. 1981-as kiadású Jones-albumon található... Az eredeti éterikusan megigéző hangulatú műalkotás a maga nemében, és egy feltörekvő sztárocskának csakis ennyi, ennek átdolgozása is elég lehetett ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, persze részt vett tehetségkutatókon, nyertesként kerülve ki belőlük, (ami újabban szinte mindig a pocsékság bizonyítéka), amíg lehetőséget nem kapott ahhoz, hogy nagy zenecég adja ki szerzeményeit, korongját...a veleszületett „nagy“ jazzes-soulos hangján kívül, és, persze, minenekelőtt a minden szükséges és meglévő fizikai adottságainak köszönhetően is.
Harrison Forddal a főszerepben, a Frantic-kel, pedig egy olyan korrektül patriarchális beállítottságú amerikai filmet láthattunk 1988-ban, és láthatunk ma is, amely a legpervertálódotabb nézőit sem hagyhatja hidegen, bizonyára sokan emlékeznek a hétköznapi mivoltából kivetkőző orvos-családapa kétségbeesett harcára családtagjaiért..., 1992-ben már teljesen új színekben világított a 20th Century Fox-reklámtábla, mint ’88-ban, a világ habzsolta, és szinte már teljesen új korszakában létezett – a Basic Instinct – Elemi ösztön-lázban égett végleg, (Paul Verhooven rendező neo-noirjában, amely Joe Eszterházy szövegkönyve alapján készült – aki élete alkonyán visszajött Magyarországra –, főszereplői Sharon Stone és Michael Douglas), amellyel új „etalon” jött a világra, a „forró sátánt” „dicsérő”, gyilkos, agyonhype-olt ízléstelenségek előfutára lévén az Elemi ösztön kultuszt teremtett. S a remek műalkotás, az 1988-as Polanski-Őrület meg szinte nyomtalanul tűnt el, azaz kissé igazságtalanul maradt alul a hosszútávfutásban, hisz Polanski még a ’90-es években is tévedhetetlen volt, s ha bárki is kétségbe vonná ezt, álljon itt egyik legérettebb filmjének címe: A kilencedik kapu. Ezennel megígérném, ha az Isten megadná, a következő MÉDIA-folytatásban foglalkozhatnék vele. A kritikusok írásainak kereszttüzében legyártásától később nem túlzottan gyakran jelent meg a Frantic...(nem csoda, Polanski azidáig is letett már az asztalra sokkal fajsúlyosabb műveket is, pl. a Rosemary gyermekét), még jó, hogy az új Tarantino-mű (Once upon a Time in Hollywood) újra reflektorfényt vet a remek rendezőre. S, ha nem emlékeznének a műre, a Franticre, itt az ideje újra elővenni, olyan mozi, amely a valós értékek, a családi értékek és a férfi-női szerelem dicséretében nem marad alul, és a meséjében is a hagyományos moziiskola legjobb elemei vonulnak fel, egyértelműen bizonyítva a nagy igazságok egyikét-másikát, pl. azt, hogy a filmes narrációnál mégis a legfontosabb a jó történet, a cselekmény pedig a nagy filmművészeti remekek (egy-két kivétellel) első számú összetevője, a páratlan szövegkönyvvel összhangban...a hollywoodi thriller európai nagyvárosban játszódik, tisztán látható a minden elsődleges erősség, a történet fontosságának szerepe, azaz az a hiánytalan story varázsereje, a kitűnő operatőri munka magaslatai stb.
Kovács nevelőapa lánya azóta kiadott még egy lemezt, a Cheap Smell-t, 2018-ban, s ha nem akar még sokkal nagyobbat bukni, mostanában tényleg meg kell fontolnia, mit lép, mert (minden bizonnyal elsősorban az eladhatóság kedvéért) olyan kedvezményeket tett ezzel az elhamarkodott, rivalgó színekben „pompázó” borítójú klasszikus második-lemez-szindrómával-küzdő korong zeneanyagával a producereknek, hogy az nagyon lagymatagra sikerült. Sharon Kovacs saját szerencséjét baltázta el, ha ezek után visszatér a 2018-as fiaszkó „napsütötte” táncikáláshoz, amely saját bevallása szerint is „csak saját sérülékenységét és bizonytalanságát tükrözte”. Azonban tavaly, a Crazy c. számmal a „noir” irányába tett ismételt lépéssel lehetséges újbóli felemelkedéséről tett bejelentést. És a sennheisernél, hivatalos oldalukon is Sharon képével és meséjével csábítgatják az új hallgatóságot, a sennheiser pedig nem „vesz meg” „csak úgy” bárkit… Még egy indok arra, hogy hitelt érdemlően higyjük, az új Bond-betétdal Kovacs szájáról fog szólni. A klip már szinte kétségbeesetten próbálja visszahozni a Fifty Shades of Black hangulatát, nem beszélve a szinte rémfilmelemekkel operáló, degutánsan pénzhajhász, ismételten fekete-fehér (vagy rozsdaszürkés), D’Argentino-hangulatot árasztó videóról.
Kislemezként, azaz Sp-ként kiadta még a Snake Charmer 2019-es korongot, a Parov Stelar divatos közreműködésével; a You again-t, a Den Horizont so Nah c. film (bóvli jamaikai helyesírással és értelmezéslehetőégekkel a cím) zeneanyagaként szintén 2019-ben; a már említett Crazy-t, a Metropole Orkest közreműködésével; valamint a Cozy c. számot szintén 2019-ben, az Eramelddel közreműködőként.
