Az elmúlt években szülőtársaimhoz hasonlóképpen igyekeztem észérvekkel megértetni cseperedő kiskorúimmal, hogy a túlzott számítógép-használat, televíziózás és mobilnyomkodás nem előnyös a fejlődésben lévő gyerekek számára. Nem volt könnyű, de nagyjából sikeresen vettük az akadályokat, egészen addig, ameddig be nem ütött a koronavírus-járvány az online tanítással együtt.
A „ne nyomkodd annyit a telefont!” felszólítást hamarosan felváltotta az „ülj már le a mobilod elé, kezdődik az órád!”, és az eddig saját eszközzel nem rendelkező kisiskolás egy pillanat múlva a saját kis telefonját szorongatta a kezében. Az órák után pedig, a jól végzett munka eredményeképp, jogos igényt tartott az internet adta örömök saját céllal történő használatára is. Az az érv, hogy éppen elegendő volt az az időszak is, amit az órák anyagának követése érdekében töltött online, semmit sem ért. Hiszen az okostelefonok alkalmazásainak száma végtelen, és lényegében feltárult előttük egy olyan világ, amely a felnőtteket is lenyűgözi.
Kiderült az is, hogy szinte minden barátjuknak lett csetalkalmazása. Jó, gondoltam, egye fene, legalább gyakorolják a helyesírást. Egész addig, ameddig rá nem jöttek, hogy videócsetelni viccesebb. Egymás ellen játszanak mindenféle játékokat, videókat készítenek, össze is vesznek, aztán kibékülnek. No, nem baj, ameddig a karantén tart, úgyis kell nekik kortárskapcsolat, különben egymást kezdik ki nagy unalmukban.
Sok szülővel beszélgettünk az elmúlt időszakban arról, hogy ugyan minden igyekezetükkel azon voltak, sikerüljön minimalizálni a gépezést, „kütyüzést”, az élet másképp alakította. Az eddig „takaréklángon” tartott gyerekek azonnal teljes lelkesedéssel szabadultak bele ebbe az új világba, és kérdés, hogy sikerül-e majd megtanulniuk a hirtelen jött szabadságot megfelelően kezelni.
Sok szakember reményét fejezi ki, hogy a megszerzett új ismeretet és készséget, amelyet iskolai keretek között valószínűleg soha nem fejleszthettünk volna erre a szintre sem a tanárok, sem a diákok esetében, az új tanévben is eredménnyel tudjuk alkalmazni. Ahogyan senki sem vitatja a tanár valódi jelenlétének szerepét a tanítás folyamatában, úgy el kell fogadnunk azt is, hogy az internethasználat, az okostelefonok, laptopok, tabletek és egyéb elektronikai eszközök alkalmazása az oktatásban olyan lehetőségeket ad a kezünkbe, amelyeket nagy kár lenne veszni hagyni.
Az IKT (információs és kommunikációs technológiák) alkalmazása a tanár és a tanító személyes jelenlétével ötvözve motiváló erővel hat a diákokra. Így volt ez a távoktatás kezdetén is. A gyerekek boldogsággal vették kezükbe a billentyűzetet, kapcsolták be a kamerát, integettek osztálytársaiknak, jelölgették a véleményük szerint helyes válaszokat az internetes teszten. De mivel minden csoda három napig tart, a kevésbé kitartó tanulók látványosan unni kezdték az videós órákat, „elromlott” a kamerájuk, „elfogyott” az internetjük, és „kidobta” őket az applikáció. Úgy tűnik, a fél osztály ugyanott vét hibát a matekellenőrzőben, és a házi olvasmányuk szövege is lehet nagyon hasonló, ha mindenki otthonról dolgozik. Igen, tanárként, tanítóként tisztában kell lennünk azzal, hogy az értékelés a távoktatás során nem lehet ugyanolyan, mint az osztályteremben. Van, akinek a megsúgják a válaszokat ellenőrzőkor, más egyedül gondoskodik az ebédjéről is.
Az őszi időszakban fogunk csak választ kapni arra a kérdésre, hogy a diákok sikeresen elsajátították-e a negyedik negyedéves tananyagot. Lehet, hogy lesznek hiányosságok, és ez nem is volna csoda. Annyi biztos, hogy akár tanárként, akár tanulóként vett részt valaki az elmúlt hónapok tanítási-tanulási próbálkozásában, olyan jártasságot szerzett az IKT világában, amely sokkal többet jelent némi lexikális tudásnál, amelyet esetleg ősszel pótolni kell majd.
Lehet, hogy egy kis harccal jár majd a normális mederbe terelni a mobilozás iránt érzett vonzalmukat, amelyet a táviskola ébresztett bennük, de itt a nyár, ami könnyebben feledteti a billentyűzetet.
