„Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak:
Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.” ( Mt 10,37–42)
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus követésének feltételeit hallottuk. Három dologban jelenik ez meg rögtön az evangélium elején. Mindhárom nagyon kemény kijelentése ez Jézusnak. Az első a szülők szeretetéről szól: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” Ez nem azt jelenti, hogy nem kell szeretnünk és tisztelnünk szüleinket, hanem azt, hogy Isten személyes szeretetét megismerve semmilyen személyt, még édesanyámat sem és édesapámat sem helyezhetem Jézus szeretete elé. Persze hálásak kell, hogy legyünk a szüleinkért minden nap, hiszen Istentől kaptuk őket ajándékba, és kötelességünk megtartani a negyedik parancsot is, a szülők tiszteletét, ami abban is megmutatkozik, hogy amikor már idősek, a tőlünk telhető módon gondoskodunk róluk. A mai korban is nehéznek tűnik megtartani Jézusnak ezt a parancsát. A Lukács evangéliumában találkozhatunk egy olyan ifjúval, aki mielőtt követné Jézust, arra kéri őt, hogy előbb engedje meg neki, hogy elbúcsúzzon családjától. Jézus válasza pedig az, hogy „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9, 61). Tehát Jézusnak ebből a mondatából is kitűnik, hogy az Ő követése teljes odaadást, és előretekintést igényel. Hogy miért? Mert csak Jézusra tekintve tudunk előre haladni az életünkben és azt a feladatot ellátni, amire meghívott bennünket. Gyümölcsözővé is csak ezáltal válik az életünk. Megvagyunk hívva egy új életre, és akkor már nem az a dolgunk, hogy a múltunkba ragadjunk, és visszafelé nézzünk, hanem az, hogy Jézust követve előre haladjunk az életszentség útján. Ha visszafelé nézünk, és nem vagyunk képesek elszakadni a régi dolgoktól, akkor több kárt okozunk magunknak is és másoknak is. Ha nem tudunk helyesen elszakadni szüleinktől, hogy Krisztusban egy új életet éljünk, akár lehet ez az élet házas élet, vagy éppen szerzetesi, vagy papi hivatás, akkor nem adtuk még át magunkat Jézusnak. Nem teljesítettük Jézus követését, sőt rá se léptünk még az útra. Ma sokszor látni olyan fiatalokat, akik felnőtt koruk ellenére még mindig a szüleikkel élnek. Nem tudnak elszakadni, mert talán a szülők nem is úgy nevelték őket, vagy azért, mert nem képesek egy komolyabb elköteleződésre, félnek a jövőtől, nincs elég bizalmuk Istenben, és még mindig arra várnak, hogy apuka és anyuka megmondja, mit kell tenni. Nagyobb a bizalmuk a szüleikben, mint Jézus hívó szavában. Jó otthon lenni a kényelmi zónánkban. De meddig? Ameddig tönkre nem mennek az egy helyben toporgástól, hogy az életük nem halad sehová sem, közben másokat, vagy a körülményeket okolják saját maguk tehetetlensége miatt. Amikor egy helyben áll az életünk, nagyon dühítő tud lenni. Saját magam is megtapasztaltam ezt, és közben rájöttem, hogy ha nem teszem meg a magam részét, a magam lépését az életemben, ami Isten akaratával kapcsolatos, akkor a Jó Isten sem tud kimozdítani a tehetetlenségemből, a tutyimutyiságomból. Isten soha nem erőszakkal töri be életünk ajtaját, hanem inkább szelíd szóval édesget magához bennünket, hogy így legyen motivációnk megtenni az Ő akaratát. De természetesen itt is elengedhetetlen az belé vetett bizalom, és ha ez megvan, akkor hittel tudjuk megtenni az új élet felé vezető lépéseket. Most már el kell fogadni azt, hogy felnőtt keresztény életet élve új családunk van. A kereszténység nagy családja, ahol számtalan megpróbáltatás és nehézség vár bennünket, hogy edzettek legyünk mi is, mint az arany a kohóban. Így ér véget a régi kényelmes életünk és érkezünk el a krisztuskövetés második feltételéhez: „Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” A mindennapi kereszthordozás igazi valósága csak akkor mutatkozik meg, amikor már van egy komoly elköteleződésünk és felelősségvállalásunk az életben. A kereszthordozás nem rendkívüli dolog, hanem a mindennapi feladatunk. Annyit jelent, mint teljesíteni mindennapi kötelességünket, amellyel a családunknak, embertársainknak, a társadalomnak, a hivatásunknak, és önmagunknak tartozunk és vállalni minden nehézséget, ami ezzel jár. Úgy tekinteni a legegyszerűbb hétköznapi rutinos feladatainkra, mint Isten akaratára. Krisztus útján járva hétköznapi hősökké vállunk. Ha végignézzük az életünket, az olyan, mintha egy vízszintes vonalon haladna előre, a születéstől a halálig. Ám de ne feledkezzünk meg felfelé tekinteni. Ne feledkezzünk meg sohasem Jézus keresztjéről, amely a magasságba és a mélységbe vezet bennünket. Életünk magasságainak és mélységeinek megtapasztalásával jutunk el a krisztuskövetés harmadik feltételéhez: „Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.” Tehát ha saját önző célunkat hajkurásszuk az életben, és áldozatokat is csak önmagunkért és saját javainkért hozunk, akkor tulajdonképpen az igazi életünket veszítjük el. De ha Krisztus keresztjére tekintve másokért hozunk áldozatokat, akkor megnyerjük Krisztust magunknak, felfedezzük, hogy kik is vagyunk benne valójában és részünk lesz az örök életben már itt a földön is.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
