A járványhelyzet egyik pozitív következménye, hogy nagyon sok kulturális esemény és érdekes, hasznos beszélgetés zajlott élőben az online térben, egy részük később is visszanézhető. Számomra az egyik legérdekesebb a Tanárblog készítőinek eszmecseréje volt Nahalka István oktatáskutatóval az osztályozásról, értékelésről (elérhető a YouTube-on). Hacsak tehetem, olvasok, beszélgetéseket, interjúkat hallgatok oktatási kérdésekben, mert az tud a pályán megtartani, ha új dolgokat tanulok, és azokat kipróbálom. Enélkül már régen kiégtem, belefáradtam volna a munkámba. Nahalka István gondolatait hallani, olvasni számomra különösen motiváló, mert az oktatásról kialakult nézeteim nagyban hasonlítanak az övéihez.
Az osztályozás és értékelés az iskola egyik legnagyobb feladata és problémája is egyben. Számomra is az egyik legnehezebb feladat, többször írtam is már erről, ugyanis az osztályozásnak az a formája, amelyet nekünk alkalmaznunk kell, véleményem szerint teljesen haszontalan és értelmetlen. Az egytől ötig terjedő számskálával semmi értelmeset, valósat nem lehet kifejezni – ez az egyik bajom ezzel a rendszerrel, a másik pedig az, hogy ez a nyilvánvalóan értelmetlen gyakorlat mégis az iskolának szinte a fő feladatává vált. A gyereket nem az érdekli, hogy mi újat tudhat meg a világ működéséről, hanem hogy hányast kap, ha bemagolja és pontosan visszaadja a tananyagot. A szülőknek sem az számít, hogy gyerekük élvezi-e a matematikát, vagy szenved tőle, mert nem érti, hanem az, hogy hányast kap belőle. A tanárt nem az érdekli, hogy a diák mire fogékony, mivel foglalkozik örömmel, és mi az, ami számára szükségtelen és érdektelen, hanem az, hogy tanulja meg fejből (magolja be) tökéletesen az általa leadott anyagot.
A fent említett eszmecsere során Nahalka István arról mesél, hogy mi a különbség az osztályozás és az értékelés között. Az értékelésnek az a célja és feladata, hogy a diák visszajelzést kapjon arról, hogy a tudását mennyire tudja alkalmazni, azaz mennyire hasznos a tudása, és milyen irányban kell tovább dolgoznia. Ez az értékelés nem számbeli (kvantitatív), hanem minőségbeli (kvalitatív), azaz a tanár verbálisan értékeli a diák tudását. Idézem: „Kvalitatív értékelés, amikor nem múlik a világ sorsa rajta, hanem egész egyszerűen csak megbeszéljük, hogy miről van szó, amikor látjuk a tudás adaptivitását, amikor megbeszéljük, hogy mi fog történni, hogy mit érdemes csinálni (…) – amikor erről szól az értékelés, akkor valóban fejlesztésről van szó, és akkor elértük azt, amit akartunk.” Ezzel szemben az osztályozás – Nahalka szerint – tulajdonképpen „a pedagógus és a diák hierarchikus kapcsolatai fenntartásának az eszköze, egy hatalmi tényező”. Sajnos mindannyian tudjuk, hogy az osztályzás nagyon sok tanár kezében valóban fegyver, ezért ragaszkodnak annyira hozzá. Meg persze azért is, mert a valódi értékelés nagyon komoly munka, ahhoz valóban követni kell a diák tudását, fejlődését. Természetesen az oktatási rendszer is lehetetlenné teszi az ilyen értékelést, hiszen ha egy tanárnak van mondjuk száz diákja (soknak ennél jóval több), akkor fizikai képtelenség az igazi kvalitatív értékelés. Ez viszont nem zárja ki azt, hogy amikor csak lehet, alkalmazzuk ezt az értékelési formát, és csak minimális mértékben értékeljünk kvantitatív módon, vagyis osztályozzunk.
Arra is kitér Nahalka, hogy harcolni kellene az osztályozás ellen, hiszen: „értékelés nélkül nincs tanulás, de osztályozás nélkül bőven létezik, és tulajdonképpen már abban kéne élnünk, az osztályzást mint formát már el kellett volna felejtenünk, nem tud már senki mellette mondani érvet”.
Bár már évek óta próbálom minél gyakrabban alkalmazni a fejlesztő értékelést, az osztályzást pedig a lehető legritkábban, most – meghallgatva ezt a beszélgetést – az a tervem, hogy a nyári szünetben még alaposabban ki fogom dolgozni a kvalitatív értékelés lehetőségeit a saját tantárgyaim esetében, és minimálisra venni a számbeli osztályzást.
