2012-t írtunk, amikor Max Richter újrakomponálta – az aktualitásokat, a világ dolgainak komor állását szem előtt tartva – Antonio Vivaldi Négy évszakát. Max Richter, akinek alkotói munkáira ma már a világ legnagyobb kiadóházai és produkciói tartanak igényt (tavaly pl. az Ad Astra c. hollywodi nagyköltségvetésű film, Brad Pittel és Tommy Lee Jonesszal a főszerepben, Donald Sutherlanddal a mellékszerepben), valamint például a My brilliant friend (Briliáns barátom) c. olasz nyelvű sorozat zenéjét is ő szerezte. Mindkét mű, az A-film és a sorozat is érdemes a köz figyelmére – jegyzem meg zárójelben.
Nagyon képzettnek és nagyon-nagyon bátornak kell lenni ahhoz, és vállalni a megalázó kritikák sorának terhét, sőt, azt is, hogy kinevetik az illető zeneszerzőt, hogy bárki is arra vállalkozzon, amit Richter tett, egy olyan szentséghez nyúlni, mint a Négy évszak. A hálátlan feladattól azonban Max nem riadt vissza, és a lap bejött. Kedvenc hanganyagaim, egyikeként számomra is, a Négy Évszak újragondolása, újraértelmezése, orkesztrációja olyan feladat, amely bizonyára nem kezelendő pongyolamód. Amit a frankfurti születésű angol srác csinált, annak a híre bejárta a nagyvilágot, és Max Ricterünket is mennyei magasságokiba röpítette, akárcsak névrokona, a Richter-skála megalkotója foglal ma már helyet a köztudatban.
Zenés szerzeményeinek videoanyagai nagyrészt fekete-fehérek, szürkék, jelezve az egyre inkább eluralkodó indifferenciát, közömbösségét az embereknek egymás iránt, a forró pokolnál is rosszabb közönyt, a hideg, bürokratikus hozzáállást. Amely a koncentrációs táborokat is létrehozta… amikor megkérdezték a Göbbels és társai által létbe hívott szörnyűség működtetőit, miért követték el azt, amit, szinte kivétel nélkül válaszolták: „–Mi csak parancsokat teljesítettünk”.
Ez az érzelmileg sivár mai emberiség bármely tagjától is megkérdezhető lenne: – Hogyan tudnak elmenni egy hontalan mellett, anélkül, hogy a figyelmük egyetlen atomját is rápazarolnák?
Akinek nincs pénze, pusztuljon el?
Egyes családokon belül is működik ez a „logika”, a nagybeteg papát leszármazottai alig-alig kérdezik meg, jól van-e, a nagyon fiatalok, a tinik munkaállatoknak nézik az időseket, akik csakis azért létjogosultak, és csakis akkor, ha hasznot hoznak a házhoz, s amit a „sátán” a felebaráti szeretet helyett kínál, azok műanyag-masszázsgépek, gondtalan hétköznapok, e-kütyük, és újabban majd szex-(ro)botok is lesznek „ajándékai” között, melyeknek jogaikról (android intelligencia) máris vitatkoznak az „etikával” foglalkozók.
A kütyükről, tudjuk, melyekről Bill Gates is azt nyilatkozta, hogy a családján belül (!) is vannak napközbeni időszakok, amikor felelősségteljes családfőként megtiltja kiskorú gyermekeinek a használatukat, hogy rengeteg figyelemszétszóró erővel rendelkeznek. Hasznos (esetleg) kommunikációs eszköz voltuktól eltekintve.
Amit a sátán kínál, sokszor megegyezik azzal, amit az angyal kínál, illetve, kb.: „Megszabadítalak napi gondjaidtól, neked adom a szép küllemű párod, nem kell éhezned, csak tégy úgy, ahogy mondom…”
Pedig egy-egy szeretettel teli szó vagy csönd többet ér, mint a világ összes pénze, és digitális, „virtuális” nullája egy (legalább) nyolcszámjegyű sor első száma mögött, feltéve, hogy nem az éhhalál küszöbéről szemléljük a dolgokat. Személyesen ezt megtenni sajnos már volt módomban, s bizton állíthatom, mint a francia fogoly Pilinszkynél, oly habzsolva ettem, ha nem is kaptam szeretetteljes szót… a halál perspektívájából nézve minden másképp fest. Amikor a téli fagy a húsba mar, akkor már nem csupán szeretetre vágyunk, hanem meleg ételre bizony…
Max Richter zeneszerzést és zongorát tanult az Edinburghi Királyi Akadémián, azonban ez nem vette el a kedvét olyasmiktől, hogy például részt vegyen a Future Sound of London nevű projektben, azaz együttesben, amely a maga korában, 1996-ban szép sikereket ért el alternatív-zenei téren. Előbb csak zongorista volt, majd társszerzője a Dead Cities c. számnak, közreműködött velük hozzájárulva a The Isness és a The Peppermint Tree and Seeds of Superconsciousness c. albumokon. Később a Mercury-díjas Roni Size drum’n’bass szupersztárral kollaborált a Reprazent c. albumon.
2002-ben az első saját albumát alkotta meg, amelyen spoken word poetry, azaz (idegen nyelvű) versfelolvasások és természethangok is voltak. Mindez 18 tételben/számban. Ez a korong évekkel elkészülte után került csak a boltokba, de manapság ismét kapható (természetesen), mivel a köz figyelme fókuszában áll a 2012-es Négy évszak óta Richter.
Az On the Nature of Daylight és a Horizon Variations c. számát a legendás Marc Foster Stranger than Fiction c. filmjében használták fel, ezenkívül Martin Scorscese Viharsziget c. játékfilmjében is. Komor hangulatú, komoly, elbűvölő játéka e szerzeményekkel repítette a csillagok közé első ízben. Első USA-beli fellépése egy templomban zajlott, a Worldless Music című előadássorozat részeként, New Yorkban, 2008 szeptemberében pedig kiadta negyedik önálló lemezét, a 24 Postcards in full Colourt, majd 2009-ben elkészítette Feo Amaldag Die Fremde c. filmjének zenéjét, és Renato De Maria La prima linea c. filmjének zenéjét is. Számai bekerültek BBC-sorozatokba is, a Dive c. kétrészes drámába.
2012-ben a Deutsce Gramophon adta ki az újrakomponált Vivaldi –Négy évszakot. Diszkográfiájába tartoznak a Memoryhouse, a The Blue Notebooks (amely, természetesen, a Blue Note jazz-kiadóra fókuszálta újra a közönség figyelmét, amely a legnevesebb és legelitebb jazz-virtuózók találkahelyeként és stúdiójaként működött. A Songs from before utólag nagy sikert aratott, csakúgy, mint az Infra is.
Kitűnő zongorista, még jobb zeneszerző, és a szentség újraértelmezője: ez Max Richter.
