A lány vékonyka volt és idősebb, meg majd egy egész fejjel magasabb is, mint ő. De a fiút ezek az apróságok nem zavarták, hogy áradjon belőle a határtalan szeretet, amit eszébe sem jutott leplezni, s ezt mindenki láthatta, ha csak rájuk nézett. A lányt egyáltalán nem érdekelte ez az odaadó rajongás, amely a fiúból parttalanul áradt, s aki fékezhetetlen késztetést érzett, hogy egy puszival is nyomatékosítson. Megható volt, hogy csücsörítette ajkát, s lábujjhegyen állva többször is igyekezett elérni a lány száját, aki az utolsó pillanatban mindig elfordította a fejét. De a rajongó nem adta fel, annyira nem, hogy már mindegy volt, a puszi hol éri a lány visszautasító, a közömbösségbe burkolódó arcát.
Fotó: Dávid Csilla
Összecsücsörített ajakkal továbbra is várta, leste a pillanatot, mikor lesz eléggé közel a lányhoz, hogy végre lábujjhegyen sikerüljön olyan magasra emelkednie, hogy legalább a legártatlanabb puszit adhassa a lánynak.
A lány hajthatatlan maradt, de ő is, habár látszottak rajta a sikertelenség okozta kimerültség apró jelei.
S akkor, épp akkor egy előre nem látott hirtelen mozdulattal meghajolt, és kézcsókot adott a lánynak. Majd villámgyorsan szájába dugta az eddig ügyesen rejtegetett cumit.
– Látta? – kérdezte tőlem mosolyogva az édesanyja, majd kézenfogta gyermekét, és hozzátette: A fiam még napközibe jár.
FELEDÉS NÉLKÜL
Ha akarná, azonnal és pontosan kiszámolja, hány éve hordozza magában, magával az események emlékképét, és a hozzá fűződő érzelemfoszlányokat.
A hatalmasnak tűnő szoba sarkában a magas támlás ágyon fekszik a férfi. Két karnyújtásnyira tőle csendben remegő lábakkal ácsorog a csöppnyi lány. Majd a férfi a gyermekre néz, és megszólal:
– Znaš sine, tata će da uzme jedan veliki kamen, pa da veže oko vrata, i da skoči u Begej.
Ennyi! Képből, szövegből sincs több, csak a rettenet tudott időről időre nagyobbra nőni, meg a remény, mely igyekezett elhitetni vele, hogy ez sohasem történt meg. Ifjú korának egyetlen rémálma lehet, vagy épp az élénk fantáziájának torz szüleménye.
Miután világra hozta gyermekét, érezte, az anyaság akkora plusz erővel ajándékozza meg, hogy szembe tud már nézni a múlt terheivel. Míg a karjai közt izgett-mozgott az eleven baba, végre megkérdezte:
– Anyukám, valamikor régen a vendégszobánkban, épp a bejárati ajtóval szemben a sarokban állt egy magas támlás ágy?
Édesanyja felelet helyett kikapta lánya kezéből unokáját, feje búbjára puszit adott, ahogy szokása volt, majd babusgatni kezdte, de a kérdésre nem válaszolt.
– Okker vagy sárga színű ágy volt ott? – hangzott el ismét, de most a még precízebb kérdés.
– Te ezt honnan tudod? –kérdezte vissza felelet helyett az anyja.
– Emlékszem!– vágta rá a fiatal nő.
– Nem emlékezhetsz, hisz amikor valóban ott állt az ágy, te nagyon kicsi voltál.
– Három és fél éves voltam anyukám. Három és fél.
– Csak az ágyra emlékszel?
– Arra is, hogy ott feküdt az apám, meg arra, amit szerbül mondott.
– Említette a Begát? – kérdezte most már nagyon halkan az idősebb asszony.
Erre a lánya felpattant, akkurátus mozdulattal ragadta magához fiát, s míg igyekezett a házból a kertbe jutni, ösztönösen annyira ölelte magához, hogy a gyerek erőteljesen tiltakozni kezdett.
Nem az anyjától menekült, hanem a kíméletlenül rátörő emlékképektől, melyek kegyelmet nem ismerve ostromolták szívét. Annak a bizonyos begás mondatnak ugyan olyan penge éle maradt, mint három éves korában, ahogy a minden figyelmeztetés nélkül rátörő, kegyelmet nem ismerő régmúlt eseményeknek.
*
A főutca cipőboltjainak kirakatát nézegeti édesanya, mert lánya lábbelijét régen kinőtte. Aztán mégsem a pántos, masnis, lakkos cipőkkel vevőt csalogató kirakatú üzletbe lépnek be, hanem egy szűk, rendetlen kis boltba, ahol egymás hegyén, hátán sokféle holmi volt. Közben sohasem érzett kellemetlen szag fojtogatja. Teljes erejéből húzza a kijárat felé édesanyját, akinek keze úgy szorítja az övét, hogy moccanni sem tud.
Aztán ijedten nézi, hogy otthonuk féltve őrzött kristály vázája valahogy a pult mögött álló idegen férfi kezébe kerül. Sírni kezd. Először halkan, majd hangos követelődző zokogással. Anyja már indult is vele kifelé, s míg törölgette könnyeit, valami pénzt mutatott neki, és azt súgta: most már lesz új cipőd.
Az utcán kalapját megemelve rájuk köszönt egy férfi, aki hozzá is szólt, de ő nem felelt, ahogy nem is köszönt, mert csak a vázára gondolt, meg arra, hogy soha, de soha, sem fogja felvenni az új cipőt, még akkor, sem ha fehér lakkos, és akkor sem, ha még masnija is lesz.
– Ki ne béküljön vele! – szólt elmenőben anyjához az akkor épp négy éves kislány számára ismeretlen magas ember.
Sok víz folyt le a Begán, mire megbizonyosodott arról, hogy három és fél éves gyerekben is megmaradnak az emlékek. Megbizonyosodott arról is, hogy apja rettenetes ígérete valóban elhangzott, amit nem tartott be, mert mire kijózanodott, a fogadkozásának nyoma sem maradt benne.
Sok víz folyt le a Begán, amikor gimnazistaként a városban szigoráról híres jó pedagógusa, Heklai István lett a matematika tanára, s ezzel egy időben megtudta, hogy édesanyja válóügyvédje tanárának öccse, dr. Heklai Pál volt, aki családjával Caracasba költözött, s ott is adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Még több víz folyt le a Begán, mire megtudta, hogy szülei válását édesanyjának épp 27. születésnapján mondták ki, mikorra ő 4 éves és három napos lett, s akkorra a kilyukad talpú, kinőtt cipőben már nagyon ügyesen tudott járni.
(Folytatjuk)
