Dédanyám szelíd, okos szeme, ahogy
rám néz a távolból, még nem tudja,
hogy a nagy háború nagy vesztese,
dédapám hazatér a frontról és a pesti
pályaudvaron szembesül egy ismerős
jégbe fagyott arcán a spanyolnátha
özvegyi fátylával, s majd az ő kalapjára
is felkerül a fekete pántlika, mihelyt
levetheti otthon csukaszín zubbonyát.
Itt áll a fénykép szélére szorulva
a két ötéves is, a két mindig-félárva,
nagymama és nővére, még várva,
hazatér-e apjuk, és nem hallani még
a harangokat sem, amint nemsokára
megkondulnak, s a Kárpátok alatt
már értük szól a harang és értünk,
mert kezdődik a nagy átrendezés!
Határköveket görgetnek parancsra,
s halottmerev éjszakák nyomnak végső
pecsétet a kivégzett béke homlokára.
Grand Trianon falai fölkacagnak,
míg a magyar gróf bölcs jóslatát
négy égtájra tépi szét a szél;
nem látni még e férfi arcát sem itt
arról a másik régi fényképről, ahol
visszatekint még, mielőtt elindul
a lépcsőn lefelé, a töredelem fölparázsló
örök magányaként, le a törpék közé,
alá a huncut és rút zsibvásárba.
Régi házunk padlásán dédapám
csukaszürke zubbonyán halotti
tort ültek a molyok, de ezen a fényképen
őket se látni még, ezen csak egyedül
dédanyám szelíd, okos szeme ragyog
egy sötétkamra vak világán át.
