Balázs bácsi lakott legrégebben a telepen, a családjának régen itt volt kertes háza, aztán amikor kivásárolták őket, úgy döntött, egy másfél szoba-konyha a tízemeletes ház földszintjén neki pont megfelelő lesz. Figyelte, ahogy nyúlnak majdnem az égig a házak, még éjjel is dolgoztak, és egyszer csak kész lett a lakótelep. Beköltöztek a fiatalok, egy-két gyerekkel, aztán teltek az évek. Évtizedek.
A játszóterek lepusztultak, a járdák rései között gyom türemkedett a napfény felé. A házak vakolata peregni kezdett, a liftek egyre gyakrabban elromlottak. A lakások alatti üzletek, vendéglők bezártak, mindegyikre kikerült az eladó vagy kiadó tábla. Balázs bácsi meg kikönyökölt az ablakba, és nézte, mi lesz a szemközti szép családi házak sorsa. Amikor megjöttek a buldózerek, bólintott, és bement a nagyszobába, nézte a tévét, hangosra állította. A szomszédokat az első pillanattól kezdve utálta, mert a nagyképű, kivagyi népséggel még szót se lehetett váltani, a köszönésére is csak hidegen biccentettek. Egy idő után már nem is próbálkozott barátkozni senkivel, úgyis mindenki rohant.
Aztán a játszótéren felállították a sakk-táblát, és megjelent egy vörös hajú, fekete keres szemüvegű úriember. Mint egy gróf – gondolta Balázs bá’, és megvárta, amíg leült az idegen. Szeptember volt, a nap még elég élénken sütött. Akkor kezdtek sakkozni. Szó nélkül, s az első partit az idegen nyerte, elegánsan, minden gondolkodás nélkül. – Ez igen! – mondta Balázs, aki veszíteni is tudott, mert a régi neveltetés így diktálta. – Köszönöm – mondta az elegáns kabátot viselő, és kicsit meghajolt, miközben nyújtotta a kezét. Aztán jött Nikola, aki egy percet se tudott eltölteni a „madár kalickában”, ahogy a lakást nevezte. Valahonnan a környékről költöztették be a fiai, mert állítólag itt jó lesz neki. Utálta a várost, a telepet, az emeletet, félt a lifttől, és ha nem lel rá a sakkozókra, nem is tudja, tán megszalad a magánytól. Negyedikük egy őszi estén jött, akkor nyílt meg egy kiskocsma, olyan békebeli, ott találkoztak. Akkor mentek be először hárman, mert kint már mit is kerestek volna. Frigyes már ott támasztotta a pultot, hófehér haja világított a félhomályban. Rájuk nézett, ahogy sorjáztak befelé, majd kért még a magáé mellé plusz három kisfröccsöt. Így kezdődött.
Jól elvoltak, majdnem egykorúak, a bajok, örömek is hasonlók már ilyenkor. Nem vártak semmire, elvoltak. Amálka meg egy szerdai nap költözött a telepre. – Szerda volt, az biztos – bizonygatta Balázs bá’ – mert kelkáposztát főzött a menyem, azt meg utálom. Két éve lehetett. – Gyönyörű volt – mondta halkan Frigyes, és legyintett. Ki hord ma már kalapot, kesztyűt, napernyőt? Csak az igazi úri nők. Mind a négyen egyszerre sóhajtottak. Attól a naptól kezdve csak ez volt a téma, Amálka.
Aki naponta sétált, kis kalapkája frissen fésült picike kontyán ült, harang alakú szoknyája az évszaknak megfelelő színben tündökölt. Kesztyűt hord! – sóhajtott Frigyes, és nem vette észre, hogy két lépésből mattot kap. Teltek a hónapok, a négy öreg meg csak nézte, ahogy Amálka sétált a telepen, ide-oda. Persze beszéltek róla mindenfélét, főleg az volt a téma, hogy ugyan hány éves lehet. Azt senki se tudta. Nem ismerte senki, s ha kérdezték, hol dolgozott, melyik városban járt iskolába, vagy bármi személyeset, csak sokat sejtetően mosolygott. – Jól néz ki, még mindig – mondta Balázs bá’, és megpödörintette a bajuszát. Amikor bejött a rendelet, hogy a 65 év felettiek csak 9 óra után vásárolhatnak, a négy öreg a bolt melletti kukák közelében várakozott. Most fog kiderülni, hány éves imádatuk tárgya. Amikor megjelent Amálka, a levegő is beléjük szorult. Visszafojtott lélegzettel nézték, hogy a nő – kesztyű, kalap, elegáns kiskosztüm, ridikülhöz színben passzoló cipő – elsétál a bolt mellett.
Amikor megtudták, hogy a kisbolt házhoz szállítást is vállalt, már késő volt.
Sose derül ki, hány éves Amálka.
– Talán nem is ez a lényeg – dünnyögte Frigyes úr, és milyen igaza volt.
