2024. április 26., péntek

Aki tanulni vágyik, menjen utazni

Lénárth Imre Julián-tanító bolyongásai (3.)

Amilyen lelkesen járta végig Szerémség magyar szórványfalvait a csákováci Julián-tanító, Lénárth Imre, olyan tiszta lelki odaadással utazott 1912 nyarán Magyarország csodálatos északi vidékére, a Magas Tátrába. Pedig oka lett volna az aggodalomra; 1912. október 13-án, amikor Kirándulás a Magastátrába című útirajzának első részlete a Szlavóniai Magyar Újság tárcarovatában megjelent, fölötte, a lap vezércikkében arról tudósított: Kitört a háború – Az egész Balkán lángban áll.[1] 1912. július közepét jelezte a naptár, „elmúlt az iskolaév s a tanításban elnyűtt idegzetünket újra edzendő, egy igen kellemes, közös társas kirándulás rendezését határoztuk el a Magas Tátrába, hazánk legszebb, legmagasabb hegyvidékére” – olvasható az utazásról készült beszámoló első soraiban. A magyar fővárosból Kassára robogó vonat mindvégig történelmi vidéken haladt át: utasai a Rákos mezejét borító alkonyi homályban azt fürkészték, vajon meglátják-e a lóháton országgyűlést tartó, királyválasztó őseinket, Isaszegnél a Klapka és Damjanich vezette, diadalmas honvédsereglet nyomait, Gödöllőn Erzsébet királyné emlékét kutatták, a Muhi pusztán áthaladva pedig IV. Béla király halhatatlan alakját keresték a homályban, kinek vitéz seregét 1241-ben a környéken verték tönkre a kutyafejű tatárok. Az idő esőre állt, mintha azt a rettenetes eseményt gyászolta volna.

Virradatra értek Kassára, ahol a tágas Széchenyi liget fái alatt a főtér felé, a XV. századi dómhoz siettek. A látvány varázsától meghatódott szemlélő így vetett számot a látottakkal: „E templomban nyugosznak 1906. október 29-e óta nagyságos vezérlő fejedelmünknek, II. Rákóczi Ferencnek, anyjának, Zrínyi Ilonának, továbbá a nagy fejedelem leghűbb barátainak, Esterházinak, Sibriknek és Bercsényi Miklósnak a hamvai. […] Márványkoporsókban fekszenek nemzeti dicsőségünk heroszainak földi maradványai. Mindegyik koporsón fölirat, s telve a nemzeti kegyelet koszorúival. Mély meghatottság fogja el lelkünket a kriptában. Lábujjhegyen járunk, nehogy zavarjuk a félistenek álmát. Fölöttünk a templomban – miután beharangoztak – megszólal az orgona, s megyünk föl a misére, hogy imákat mondjunk a megdicsőültek üdvéért.”[2] Kassa akkoriban 40 ezer lakosú, igen szép város volt, főutcáján háromszáz-négyszáz éves házak sorakoztak, némelyiken – a Rákócziak, az Andrássyak otthonának homlokzatán – emléktábla emlékeztetett lakóinak a magyar történelemben játszott szerepére.

Kassa vidéke már hegyes-völgyes, a Tátra felé robogó vonat jó ideig a szépséges Hernád völgyében kanyargott. Majd fölfelé száguldott a hegytetőre, onnan meg irtózatos gyorsasággal rohanunk le a völgybe. A vidék arculatával együtt az emberek külleme-kinézete is megváltozott: a magyar beszéd mind kevesebb-kevesebb lett, a tájat már a tótok lakják. „Bő, ráncos rövid szoknya, fehér rékli, kendő, csizma az asszonyokon, a férfiak szűk, fehér posztó pantallót, rövid kabátot, s fölhajtott karimájú kalapot hordanak. Rövid, egyenes szárú makrapipa agyarukban, s hozzá a csupasz, angolos arc, igen komikus látvány” – lelkesedett új ismerőseiért Lénárth Imre szlavónországi magyar tanító. Majd így folytatta feljegyzéseit: „A gabonaneműek nagyon hitványak. Búza, rozs alig van. Az árpa kicsi és oly ritka, hogy meg lehetne olvasni. A tengeri is kevés. Burgonya azonban van, s július közepén virágzik. Ez a tót ember eledele. A káposzta hitvány, palánta még. Anna-napra nem lehet savanyú káposztát enni, legfeljebb Kisasszonyra. Aratásnak se híre, se hamva. Majd csak augusztus végén, szeptember elején végzik ezt. Hanem takarmány, az terem, gyönyörű rétek, lóhere, lucerna-földek mindenütt. Gyönyörű zöld, sűrű, buja a határ ezektől. Megirigyelhetné Szlavónia akármelyik földje.” Különös látványt nyújtottak az alig 15–20 házból álló, többnyire fából épített falvak is. Igló táján azután elbúcsúztak a Hernádtól, a vidék azonban továbbra is csodálatos, szebbnél szebb, pipaccsal és búzavirággal borított völgyeken robogtak át, melyek mintha tréfát űztek volna a vándorral: megmutatták pompázó bájaikat, azután mintha „megbánták volna kacérságukat”, összezártak, szűk hasadékokká váltak. A tölgy-, bükk-, cserfaerdők eltűntek, helyüket méltóságteljes, bánatos, sötétkék fenyőerdők foglalták el. Szepesolaszi közelében azután végre feltűntek a Magas Tátrát ormai is.

Poprádfelkán a turistaházban töltött éjszaka után Dobsina felé indult a társaság. Útközben a haranglábakról s jellegzetes házairól azonnal felismerték a szepesi városok egyik legszebbjét, Poprádot. A város legérdekesebb látnivalója az 1245-ben épült római katolikus templom. A városban a nép németül, magyarul és tótul beszélt, polgári fiú- és leányiskolája a kiegyezés korában országos hírű volt. Poprádból fiákerrel folytatták útjukat Dobsina felé. „Az út gyönyörű, fenyvesek, magas sziklák, nagy emelkedések, mély völgyeken megyen át, s örökösen kanyarog, kígyózik, amint ez a hegyek között nem is lehet műsként – élvezte a csodákat a vándor, majd ismét megszólalt benne a szlavónországi tanító: – Asztalsimaságú, kitűnő országutak vannak, amelyeken még por sincs, mert az eső majdnem minden nap megöntözi, bár öt percre is. Föl is használják ám az automobilok, biciklisek eléggé. Szlavóniából is kellene belőlük vagy ezer kilométer.”[3]

A dobsinai jégbarlang – az ígért és várva várt csoda – már Gömör vármegye területén található. A bejáratnál az Alföld megszokott júliusi kánikulája után olyan metsző hideg fogadta őket, hogy föl kellett venni a nagykabátot. „A barlang szája szűk, épp hogy egy ember elfér. Először a kisterembe jutunk, mely tele van csillogó, ragyogó jégkristályok millióival. Mintha gyermekkorunk mesevilágában járnánk, s hamarosan nem tudunk felocsúdni bámulatunkból. Minden lelket megkap ez a bűbájos földalatti világ.” A barlang boltozata apró, tündöklő jégkristályaival olyan volt, mint egy gyémántcsillár, ezer színben ragyogott, s sziporkázó fényt szórt szerteszét, mely azután a padlózatot borító jég tükrében visszaverődve kápráztató fényjátékot varázsolt köréjük. „A Ezeregyéjszaka misztikus mesevilága ez, s nem menekülhetünk a bűvös benyomás alól”[4] – örökítette meg Kirándulás a Magastátrába című úti beszámolójában Lénárth Imre a dobsinai jégbarlang csodáit. Útjukat Tátrafüred felé, a Lomnici csúcs irányába folytatták.

Már a bércek között jártak, amikor útjuk során egyre több lengyel, osztrák és „birodalmi német” turistákkal találkoztak, de szép számmal járták a vidéket a magyarok is. Így érték el hóhatárt, ahol egyszerre megnyílt előttük az első, végeláthatatlan hómező. „A levegő pompás. Mintha táplálkozni lehetne vele, úgy szívjuk, esszük.”[5] A fennsíkon egymást követték az apró tavak, vizük kristálytiszta, mély és hideg volt. A csodáktól megittasult vándor minduntalan felhőben járt, néha a csúcsokról zuhant a nyakába, máskor meg sűrű ködként a völgyből tört elébe. Egy didergő éjszaka után végre feljutottak a Lomnici csúcsra is. „Gyönyörködtünk a köröskörül kínálkozó látványosságokban. A táj legszebb kilátást nyújtott a Poprád völgyére, a galíciai havasokra, de látható volt a halicsi síkság is. Sőt, egyik társunk, ki porosz tűzértiszt volt, kitűnő tábori látcsövén Krakkót is fölfedezte a távoli homályban, nem kis örömére a lengyeleknek.”

Innen már útjuk – olykor némi kitérővel, egy-egy megállóval – hazafelé vezetett, megcsodálták a Csorba-tó vidékének szépségeit, s vándorlásuk során eljutottak Galícia határáig. Tátrai kirándulásukat a szepesi városokban fejezték be. Thököly hazájában, Késmárkon, az egykori szabadságharcunk vezérének, Thököly Imrének a várában ismét hatalmába kerítette őket a történelmi emlékezet. „Szótlanul szemlélődtünk e szent helyen, s lelkünk századokon túl barangolt – örökítette meg a csöndes főhajtás ünnepélyes pillanatát a szlavónországi utazó. – Hogy is lehetne ilyen történelmi emléket magyar embernek elmulasztani! Oly jó itt szívni a régi századok levegőjét. Itt nyugszik Thököly Imre, kit mostoha fiával, Rákóczi Ferenccel együtt hozott haza a nemzeti kegyelet 1906-ban. A templomból nyílik díszes mauzóleuma; gyönyörű faragású márványsír, körülöttük a falakon koszorúk, címerek, régi, fakult, csaták viharában megtépett zászlók, mind, mind a régi dicsőségről beszél.”[6] S mert a turistának nem szabad a Felvidéket elhagynia anélkül, hogy meg ne nézné Iglót, de főként Lőcsét – hát a vándoraink is tettek egy kitérőt. Megérte a fáradtság, hiszen „hazánknak alig van városa, mely középkori műemlékekben, festészetben, szobrászatban, építészetben oly gazdag volna, mint Lőcse, Szepesmegye székhelye”. A város főterének szegletében „egy nagy vasketrec van a régi időkből, melybe azokat a fehérnépeket csukták be egész meztelenre levetkőztetve, kik a férjeiket megcsalták, s csúful kiállították őket közszemlére. Most ártatlan gerlepárok turbékolnak benne.”[7] Búcsút intettek Lőcsének, Trencsénben még megnézték az egykor oly hatalmas Csák Máté várát, majd fájó szívvel, de élményekkel teli lélekkel ráléptek a hazavezető útra, hogy odahaza Kirándulás a Magastátrába című élménybeszámolójában az otthoniaknak is hírt adjon Magyarhon szépségeiről, megalkotva egyszersmind délvidéki utazóink legértékesebb útirajzainak egyikét.

(Folytatjuk) 



[1]             Kitört a háború – Montenegró betört Törökországba – Az egész Balkán lángban áll; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. október 13. 1. p.

[2]             Lénárth Imre: Kirándulás a Magastátrába I.; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. október 13. 1. p.

[3]              U. o. 2. p.

[4]             Lénárth Imre: Kirándulás a Magastátrába II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. október 27. 1 p.

[5]             Lénárth Imre: Kirándulás a Magastátrába III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1912. november 3. 1. p.

[6]              U. o. 2. p.

[7]              U. o. 3. p.