„Abban az időben: Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott:
Atyám! Elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőíthessen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél. Én megdicsőítettelek téged a földön. A feladatot, amelyet rám bíztál, elvégeztem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, ott nálad, azzal a dicsőséggel, melyben részem volt nálad a világ teremtése előtt! Kinyilatkoztattam nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. Mert a szavakat, amelyeket nekem adtál, továbbadtam nekik, és ők elfogadták azokat. Biztosan felismerték, hogy tőled jöttem, és hittel elfogadták, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, – mert a tieid ők. Hiszen a tied mindaz, ami az enyém, és minden az enyém, ami a tiéd! – És én megdicsőültem bennük. Én nem maradok tovább a világban. Ők azonban a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád.”
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus a tanítványaiért imádkozik, és nem csak az akkoriakért, hanem a mindenkori tanítványokért. Értünk is szólt, és szól ma is az Ő közbenjárása. Ebben az imádságban ott van, mint mindig, az Atyával való bensőséges kapcsolat, amelyet Jézusnak az égre emelt tekintete fejez ki. Minden keresztény ember imádságának mintája válik láthatóvá, hiszen mi is Atyának szólíthatjuk a Teremtő Istent. De vajon mi hányszor emeljük az ég felé a tekintetünket, amikor imádkozunk? Tudunk-e bizalommal kérni a mi Atyánktól? Vagy csak fáradtan elmormolunk valami kérőimát és lezárjuk azzal, hogy legyen meg a te akaratod. Ha ez velünk a helyzet, akkor zárt a szívünk és valószínű, hogy elégedetlenek vagyunk az életünkkel, az imádságunkkal, önmagunkkal, a környezetünkkel. Elfáradtunk a mindennapi küzdelemben.
Ahhoz, hogy valóban működjön az imádságunk, és hogy ne fáradjunk bele, szükséges a gondolkodásunk és az imádsághoz való viszonyunk megváltoztatása. Minden embernek megvan a saját imádságos lelkülete, amiben Istenhez tud fordulni. Egyszóval a saját imamódunkat, a saját lelkiségünket kell megtalálni. Ebben utat mutat Jézus, aki imádságában mindig alázattal, hálaadással és dicsőítéssel fordul az Atyához. Mindig legyen alapeleme az imádságunknak a hálaadás és a dicsőítés. Emlékezzünk vissza, hogy miként is történt az utolsó vacsora: Jézus kezébe vette a kenyeret és hálát adott, akkor ott van a csodálatos kenyérszaporítás, ugyanazzal a gesztussal. Jézus itt is hálát ad, mint az utolsó vacsorán, valamint Lázár feltámasztása előtt is hálát ad a következő szavakkal: „Atyám hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz.” Jn 11, 41–42. Akkor ott van a dicsőítés is az imádságában, amikor megfeddi a farizeusokat gőgösségük miatt: „Dicsőítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.” Mt 11, 25. Mennyivel bensőségesebb így egy imádság, amikor hálát tudunk adni és dicsőíteni tudunk benne. Jézus a főpapi imájában felajánlja a tanítványokat a mennyei Atyának, mert aggódik értük. Minket is felajánl az Atya szívének. Tudja, hogy a világban mi is számtalan veszélynek és harcnak vagyunk kitéve, mint az apostolok, és ezért védelemre van szükségünk. Ebben a felajánlásban az tükröződik, hogy mi is az Atyához tartozunk, az övéi vagyunk, gyermekei vagyunk. Nem ragad ki bennünket Isten a világból, hogy mentesek legyünk a kísértésektől, a világ behatásaitól, hanem megőriz bennünket, hogy védelme alatt helyt tudjunk állni és teljesíteni a küldetésünket. Az Egyház nem menekülhet el a világtól, az emberektől, hiszen az emberi nem üdvösségének és egységének a hatékony jele a világban. Azt kell átadnunk a világnak, amit Jézus a megváltásban megszerzett nekünk. Ezért óv bennünket az Atya, és ez azt is jelenti, hogy mi keresztények a természetfölötti rendnek, az Isten Országának a hordozóivá váltunk. Le lettünk foglalva és meg lettünk erősítve annak az igazságnak a hirdetésére, amelyet az Atya az Ő egyszülött Fiában kinyilvánított. Jézus közbenjáró imája a szeretet és a felelősségvállalás megnyilvánulása. Olyan üzenet ez számunkra, amelyben helyt kell állnunk a legnagyobb viharok között is. Hordozni kell egymást Krisztus szeretetében, harcolni a bűn ellen, vállalni a földi életünk valamennyi terhét, hogy Isten igazságában megszentelődve eljussunk örök hazánkba.
Ámen
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
