Kedves atya,
Egy elkeseredett édesanya írja Önnek a levelet. Bánatomban már nem tudom kihez forduljak. Lassan 30 éves fiam ma is velem él, munkája hol van, hol nincs. Amikor kérdem, hogy miért nem keres valamit, hiszen úgy mindkettőnknek könnyebb lenne, csak panaszkodik, s azt mondja, mindenhol kizsigerelik őt. Próbálom megérteni, segíteni, ahogy tudom. A szobájában néha üres alkoholos üvegeket találok, amikor takarítok, de ha rákérdezek, nem vállalja, hogy iszik. Mindezt próbálja előttem titkolni. Kevés barátja van, csak a számítógép előtt ül naphosszat.
Ha próbálok vele beszélni, faggatni kezdem, azonnal felemeli a hangját. Talán nem vagyok elég türelmes? Hol rontottam el? Mit tegyek? Látom, hogy ez így nem vezet sehová. Szeretném, ha normális életet élne.
Köszönöm szépen: Éva
Kedves Éva!
Nagy baj, hogy a lassan 30 éves fia ma is Önnel, az anyjával él, és nincs saját családja. Harminc évesen egy férfinak önálló életet kellene élnie, úgy, hogy az anyja helyett legyen felesége, és a szülei családja helyett legyen saját családja. Az anyának (és az apának) önállóságra kell felnevelnie a fiát. Ehelyett manapság a „papabankban” és a „mamahotelban” kényeztetett gyereket a szülő a magától való függőségre szoktatja rá. A kényeztető nevelés következményeképpen a gyermek szellemi és érzelmi szempontból nem válik felnőtté, fizikailag felnőtt korában is „gyernőtt” marad. Mint ilyen, 30 évesen, de akár 40 vagy 50 évesen is csak a szülő keresetéből és ellátásából akar élni. Nem is tartja szükségesnek, hogy állandó munkája legyen, mert – ahogy megszokta – neki kijár, hogy a szülő gondoskodjon róla. Ha mégis dolgozni kezd valahol, nem képes elviselni a hosszadalmas munkával járó fáradozást, meg az esetleges „kizsigerelést”. Neki az ilyesmi teljesen szokatlan, mert növekedése során a szülő nem „zsigerelte” őt semmiféle követelményekkel, nem kért tőle hosszadalmas fáradozást, nem szoktatta rá a kitartó, kemény munkára. Arra meg egyáltalán nem, hogy másokért dolgozzon és fáradozzon, felelősséget és kötelességet érezzen. Ezzel, pontosan ezzel rontja el a szülő a gyermekét: ügyetlenné, ügyefogyottá neveli, semmihez nem értővé, semmi és senki iránt nem érdeklődővé.
Ilyen az Ön lassan 30 éves fia. Dologtalan, céltalan, elégedetlen és agresszív. A szobájában található üres alkoholos üvegek elárulják, hogy élete értelmét az alkoholban keresi, és így szenvedélybeteggé vált (amit ő nem vall be önmagának, és amit titkol az anyja elől). Kevés barátja van, és igazából nincs is, mert őt valójában senki nem érdekli, nem szeret konkrétan senkit. Minden idejét a számítógép előtt tölti, amiben éjjel-nappal keresi az izgató dolgokat.
Beszélgetni az anyjával (meg másokkal) valójában nem tud. A szenvedélybetegek eltanulnak a beszélgetéstől, szellemileg és érzelmileg visszafejlődnek. Ezért csak faggatással lehet őket beszédre bírni, de ez őket rettenetesen „zsigereli”, és emelt hangon, dühösen ellenszegülnek.
Tudja ezt az anya tűrni? Nem! De ha tudná is, látná, hogy a tűrés – de a nem-tűrés is – nem vezet sehova, a fia semmiben nem változik, a nehézségek nem oldódnak meg, hanem még súlyosbodnak.
Mit tegyen, mitévő legyen?
Pontosan meg kell ismernie fia szellemi-érzelmi helyzetét és állapotát. Be kell magának vallania, és fel kell vállalnia, hogy a fia önállótlan, munkaképtelen, felelőtlen, barátságtalan, szellemileg-érzelmileg visszafejlődött „gyernőtt”, és nem tud dolgozni, képtelen családot alapítani, képtelen társas életet élni. Minden szenvedélybeteg, minden függőségben szenvedő ember ilyen. Semmilyen követelmény, semmilyen fegyelmezés nem tudja kimozdítani ebből a helyzetéből és állapotából. Nincs tiszta tudata és nincs akaratereje. Tudat és akarat nélkül pedig lelkileg halott az ember. A szenvedélybetegek mind élő halottak. A halottakat pedig az ember nem tudja feltámasztani, ezt csak Isten teheti meg, ezt csak „az élők és holtak Bírája”, Jézus Krisztus teszi meg.
Ezek után mit tegyen, mitévő legyen?
Állítsa szeme elé azt az Anyát, aki végignézte isteni Fia haldoklását és meghalását a kereszten. Ő az emberiség egész történelmében a teljesen Fájdalmas Anya, mert empátiásan, együttérzően beleélte magát meghaló Fia összes fájdalmába, ami az egész emberiség fájdalma. (Isteni Fia ugyanis magára vette minden ember minden fájdalmát, minden ember meghalását!) Ugyanakkor ez az Anya a teljesen Dicsőséges Anya, mert hitte, hogy az ő elsőszülött Fiát az Atyaisten fel fogja támasztani, mivel az Neki Egyszülött Fia. Ennek a hitnek az erejében rendíthetetlen békével viselte el Fia kínhalálát, majd derűs szelídséggel tartotta őt halottként a karjaiban, ahogyan Michelangelo a Pietá szoborban megmintázta. (Mikor megkérdezték a művészt, miért formálta szelídre a halott Fiát néző fájdalmas Anya arcát, azt válaszolta: „Mert már a feltámadott Fiát látja benne!”) Ez az Anya empátiás, együttérző szeretetével „vajúdta” haldokló Fiát, a feltámadásba vetett hitével pedig újból megszülte.
Kedves elkeseredett édesanya! Öltözzön bele a Fájdalmas és Dicsőséges Anya hitébe, szelídségébe és reményébe. Úgy álljon napról napra a lassan 30 éves fia elé, hogy empátiával, együttérzéssel beleéli magát az ő haldokló lelkébe. Ezzel a magatartással lelkileg újra a méhébe fogadja, és ahogy ott ismét hónapokon keresztül hordozza, ő új emberré formálódik Isten Lelke által, aztán egy napon újra megszüli, az Isten által elrendelt napon, a holtakat feltámasztó Jézus Krisztusba vetett hitével. De ez már nem az Ön „régi” fia lesz, hanem Istennek az „új” fia. Van erre sok példa jelen korunk történelmében. Többek között ott van az olasz Elvira Petrozzi anya, aki az általa alapított Cenacolo Közösségekben az elmúlt 3 évtizedben ilyen módon sok-sok ezer fiatalt támasztott életre a kábítószerezés halálából.
Legyen olyan szelíd, derűs arcú anya, mint a pietás Anya, és ennek a feltámadásba vetett hitével Ön is szülje meg újból, támassza fel új életre kedves fiát!
Szeretettel: László atya
Kedves Olvasóink, Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
