Történt egyszer, hogy egy városban, aminek a neve most nem is fontos, nagy ünnepre készültek az emberek. Egészen pontosan egy olyan fesztiválra, ahol felvonultak a világ legszebb villamosai. Úgy tervezték, hogy ez a sok-sok villamos végigvonul minden olyan utcán, ahova csak síneket fektettek a munkások. Így az emberek megnézhetik, milyen modern és szépséges csodákban utaznak a világ más tájain.
Sorra érkeztek a városba a kicsinosított villamosok sok-sok országból. Miközben lassan megteltek a végállomásnál álló hatalmas villamos garázsok, és a villamosok a világ minden csilingelős nyelven üdvözölték egymást, az egyik garázs mélyén halkan megszólalt egy villamos. Egy olyan romhalmaz, amit már vagy ötven éve eldugtak az emberek szeme elől.
– Ugye én is felvonulhatok Veletek? – kérdezte ez a villamos.
– Na még csak az hiányozna! – kiáltotta el magát egyszerre öt társa is. – Hiszen te olyan csúnya vagy, hogy elsírnák magukat az emberek, ha meglátnának. Minden alkatrészedet szétrágta már a rozsda, a fényszóróddal még pislogni sem tudsz, nemhogy világítani. Nem is értem, miért nem dobtak ki még egy szeméttelepre, vagy miért nem bontottak szét, hogy beolvasszanak, majd vasat készítsenek belőled. Abból aztán lehetne szép, új villamost építeni, aminek csodájára járnának az emberek.
A sarokban felejtett villamos valóban nem tudott a lámpájával még pislogni sem, de néhány könnycsepp kigördült lámpaszemén.
– Én is szép voltam valamikor. Szerettek az emberek, és megszámolni sem tudnám, hány nőt, férfit és kisgyereket szállítottam körbe-körbe – sírta el magát a csúnya villamos, miközben újabb könnyek szöktek lámpaszemébe.
– Az régen volt, ki emlékszik már rád? Szégyelld magad, hogy el akarod rontani a mi csodás ünnepi menetünket – rivallt rá egy piros villamos, ami talán Olaszországból, talán Litvániából érkezett a nagy villamosfesztiválra.
– Meg aztán ki sem tudnál innen gurulni, te csúfság, motorodat is szétrágta már a rozsda. De ha ki is vonulnál velünk, rozsdás kerekeid csak csikorognának, sikoltoznának, de annyira, hogy rémülten rohannának el az emberek a fesztiválról – kiabált a csúnya villamossal egy zöldre festett társa, akit meg Amerikából küldtek a villamosok nagy felvonulására.
A csúnya villamos erre nem tudott mit válaszolni, lámpaszemeiből még a könnyek is kiszáradtak. Mire elérkezett a nagy nap, a város zászlódíszbe öltözött. Az emberek meg ünneplő ruhában indultak, hogy le ne maradjanak a nagy látványosságról. Közben ugyan beborult az ég, és néhány cseppnyi eső is esett, de a villamoskarneválra érkező szépséges villamos csodák szépen besorakoztak egymás mögé. Arcukon mosoly virított, még szélvédő üvegük is dagadt a büszkeségtől. Csupán az aggodalom miatt rázkódott meg néha nagy villamos testük. Mert azt tudták, hogy az a villamos, amelyiket a nézők a legszebbnek választanak, csodás ajándékot és kitüntető címet fog kapni, de azt még csak nem is sejtették, vajon melyikükre szavaznak majd a legtöbbet. Ezért aztán féltékenyen szemlélték egymást. Még olyan gonosz villamos is akadt, aki a lökhárítójával megkarcolta az előtte állót, hogy elcsúfítsa.
Aztán egyszer csak mindannyian a csúnya villamosra néztek. Hoppá, mi lenne, ha ez a rémség mégiscsak kivonulna velünk? – gondolták. – Hadd lássák az emberek, hogy ő milyen csúnya, és mi mennyivel szebbek vagyunk.
– Na ne szomorkodj, te rondaság! Ha mégiscsak el tudsz indulni, jöhetsz utánunk, de csakis legutolsónak – szólt oda a csúnya villamosnak az Amerikából, érkezett zöld villamos, és számítógéppel vezérelt fényjátékával a többi szép villamosra kacsintott.
A csúnya villamos ekkor úgy érezte, mintha valami csoda folytán új erőre kapna.
– Nagyon rendesek vagytok, igazán köszönöm. Majd megpróbálok elindulni – szólt a többieknek hálásan, és összegyűjtötte minden erejét. És lássatok csodát, egyszer csak megmozdultak a kerekei, amik valóban nyikorogtak, és még sírtak is a fájdalomtól, mert hát régen nem tornáztatták izmaikat. Szerencsére a felvonuláson előírták, hogy a villamosok csak lassú menetben haladhatnak, hogy a város minden polgára alaposan megszemlélhesse, mégis milyen villamoscsodák érkeztek a fesztiválra. Így aztán a csúnya villamos nem maradt le, ott gurult a többiek nyomában. Csak míg azok úgy suhantak, mintha vízen siklanának, és testükből szép zene szólt, a csúnya villamos csörgött, csattogott, és még nagyot is jajdult, amikor a főtér közelébe érve leszakadt a hátsó lökhárítója. Olyan nagy zajt csapva zuhant a rozsdás vasdarab a betonra, hogy minden néző szeme odafordult felé.
– Jaj, milyen csúf! Takarítsák le a sínről! A fesztivál szégyene! Ki engedte ezt a rondaságot ebbe a gyönyörű menetbe? – kiabáltak a felnőttek, miközben a sok-sok gyerek riadtan nézte, hogyan gyűlhet ennyi harag olyan emberekben, akik elfelejtették már, milyen öröm játszótéren homokvárat építeni.
A csúnya villamos könyörgött volna, jaj, ne bántsatok! Én is voltam szép valamikor, és még téged is vittelek öregapó, amikor kisgyerek voltál – nézett egy dühösen morgolódó vénemberre. De a csúnya villamos száján egy szó sem jött ki, vagy ha mégis, elnyelte a szép villamosok nevetése, a kiabálók hangzavara, és persze rozsdás alkatrészeinek csikorgása is.
– Ne bántsátok! Nekem ez a villamos tetszik a legjobban, csakis ez! – szakította meg a hangzavart egy gyönyörű kislány hangja, akinek szemébe nappal, merthogy ilyenkor semmi dolguk nincs az égen, mosolyogva fénylettek a csillagok. Ő eddig apukája nyakában ülve szemlélte a villamosok ünnepi menetét. Majd hopp, leugrott az apja nyakából, és a csúnya villamoshoz szaladt, ami ekkor már nem tudott mozdulni, úgy elfáradt minden vasporcikája.
– Ne törődj a kiabálókkal, meg a többi villamossal sem. Igenis szép vagy, mert te olyan sok szépségét gyűjtöttél magadba, amíg ezt a várost jártad, amennyit ezek a szépre festett nagyképű csodák soha nem fognak – mutatott a kárörvendően vigyorgó új villamosokra. Én, ha tehetném, csakis rajtad utaznék – simogatta meg a kislány a csúnya villamos egyik legcsúnyább rozsdafoltját.
És akkor csoda történt.
A csúnya villamosról lepörgött minden rozsda, koszos ablakairól eltűnt a piszok, és úgy fénylettek, hogy ezerfelé verték vissza a felhőket elzavaró, mosolygó nap sugarait. Valami mormogás is hallatszott a szépülő villamos belsejéből. Hallották ezt az egyre kerekebb szemű bámészkodók is. De csak az új ruhába öltöző villamos tudta, hogy a rozsda eltűnt az alkatrészeiről, a motor minden darabkája úgy illeszkedett egymáshoz, mint amikor csaknem száz éve útjára indították a munkások a műhelyből, ahol készült. Megkopott padjai helyére már kényelmes ülések kerültek, és mikor a sor végén ácsorgó villamos színe olyan szemet kápráztató, csillogó ezüstbe váltott, amilyet még ebben a városban soha senki nem látott, kinyílt az ajtaja is.
– Gyere kicsi angyal, hozd az apukádat, az anyukádat, és persze hozz minden gyereket is, utazzunk együtt – szólt a kislányhoz a villamos, akinek a szavait csak a kislány értette, senki más. És ő el is rohant a szüleiért, felültette az villamosra apát és a mamit, jutott hely az összes gyereknek is. Majd a fénylő ablakokon át integetettek a szájtátva bámuló tömegnek, meg az irigységtől sárgára váltott összes villamosnak.
A csodavillamos, mert hát csoda történt, ugye ezt mondanom sem kell, elindult, gyorsan és hangtalanul suhanva. Ám mielőtt még utolérte volna az előtte álló villamost, hirtelen megemelkedett, mert a boldogságtól szárnyai nőttek, és emelkedett, csak emelkedett. Már magasabban szállt, mint a városháza tornya, amikor hallotta, hogy az egész város neki tapsol, éljenez, és mindenki nekik integet.
– Mi is fel akarunk szállni, én is! – kiabálták ezrek az egyre csak zsugorodó főtérről, akik korábban csak szidták a csúnya villamost.
– Most már késő, mi külön utakon járunk – mosolygott a kislány felé a repülő villamos, és elindultak hosszú útjukra, hogy megsimogassanak minden felhőt…
