Néhai Bognár András horvátországi magyar tudós másodszor lepett meg bennünket olyan könyvvel, amilyet nem hittünk, hogy valaha is meg fog valaki írni. Alább majd az elsőről és a másodikról is szó lesz annak kapcsán, hogy elkészült a második is, jóllehet ez még összeállítva és kinyomtatva ugyan, de még várja, hogy kijöjjön a nyomdából. A szerző ebben azt derítette ki, mióta voltak, és arra próbál választ adni meddig lesznek magyarok abban a Magyarországgal szomszédos országban, amellyel mintegy nyolcszáz éven át közös volt az államfőnk, pontosabban a királyunk szinte a kezdetektől, Könyves Kálmán óta IV. Habsburg Károlyig.
Ha majd a tartalomjegyzékénél nyitjuk ki ezt a második könyvet, ezt is olvashatjuk:
„2. Honfoglalás és a magyar népességterület fejlődése a középkorban............14
2.1. A honfoglalás és a 11. század........................14
2.2 A magyarság népesedési fejlődése a 14. század közepéig..........................26
2.2 A magyar nép demográfiai fejlődése a 14. század közepétől 1526-ig…….42”
A szakmában járatlan olvasó álmélkodva olvas ilyesmit, mert maga a szerző is azt írja, a mai horvátországi jelenlétünkről nincsen írott dokumentum, önként vetődik tehát föl a kérdés, hogy dokumentum nélkül mivel bizonyítható, hogy Árpádék korában magyar törzsek népei már eljutottak a szóban forgó területekre és meg is gyökeresedtek ott? Kérdezzük magunktól annak alapján, amit később maga a szerző sorol föl olyan tényként, amivel bizonyítható, hogy ott voltunk-e vagy sem.
Nyomatékosítani kell: itt most nem csupán a Drávaszög vidékére gondolunk, hanem a szlavóniai részekre, a Dráva mentére, sőt az ettől délebbre fekvő területekre is, ám a szerző még más, a ma Szerbiához tartozó vidékekkel is foglalkozik, amilyen a Valkóvártól (Vukovar) Zimonyig fekvő Fruska gora területe.
Horváth László kötetszerkesztőtől kaptuk meg a kötet nyomtatott szövegét villámpostán. Ő írja a kötethez bevezetőként:
„Ez a könyv több mint két évtizedes kemény munka eredményét tartalmazza. Mondhatnánk, a horvátországi magyarság szempontjából Bognár András egyetemi tanár és akadémikus úr életműve is ez a könyv, mivel eddig horvátországi magyar még ilyen részletesen nem írt a mai Horvát Köztársaság területén élő magyarság népesedési fejlődéséről, történelméről. Ebben a könyvben 89 táblázat is található, amelyek számtalan hivatalos, de ismeretlen adatot is tartalmaznak, amely adatokra, reméljük, sokan hivatkoznak is majd a jövőben. Az Adattár a baranyai és szlavóniai magyar helységek neveit, valamint az ott élő magyarok családneveit is közli, még a török kor időszakából.” (7. oldal)
A szöveg kézhezvétele után távinterjút kértünk a szerkesztőtől, amit ő készségesen vállalt.
Zágrábban éltetek Bognár úrral évtizedek óta, mindketten tudós emberek, magyarok. Te Verbászon születtél, ő Horvátországban, egy Zdenci nevű kis faluban a Dráva mentén. Mit tudsz erről a helységről? Mennyire jellemző rá magyar lakosság jelenléte?
– Dr. sc. Bognár András, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 1937-ben született tulajdonképpen az eszéki kórházban. Azonban szüleivel a Zdenci falu közelében éltek egy szálláson, a Verőce Dráva menti megyében. Zdenci akkor is kis helység volt, ezer lakossal, amelynek fele volt magyar. Édesapja jó módú földműves volt, aki a környékben jelentős állattenyésztőnek is számított. 1941 végén, az Újvidék közeli Csenej tanyacsoportra menekültek, a háború végén visszaköltözhettek a szülőföldjükre. A pozsegai gimnáziumban érettségizett, a további tanulmányait a horvát fővárosban végezte, ahol a munkásságának nagyobb részét a Zágrábi Egyetem Természetföldrajzi Tanszékén töltötte el.
Megkérlek, hogy röviden írd le, milyen embernek ismerted meg őt? Te érted-e, hogy egy olyan kis falu szülötte, a nagy horvát tengerben hogyan vált egy akkora magyarrá, mint amekkorának a könyvei alapján tapasztaljuk?
– Bognár úr kimondottan szorgalmas volt és a munkájában tökéletességre törekedett. Ezt személyesen is tapasztalhattam. Ha valaki tehetséges és szorgalmas, akkor kis szerencsével sokat érhet el. A földtudományok: geomorfológia, a kvartérgeológiai kutatásban Horvátország felszínfejlődése (külön tekintettel a löszökre és löszös üledékekre), a szerkezet-geomorfológia és a lejtők morfológiája témakörben, valamint a geográfia, továbbá a népesség kutatás terén majdnem háromszáz tudományos munkája jelent meg: horvát, magyar és angol nyelven. Ezért számos elismerésben, kitüntetésben részesült, többek között az MTA X. tudományos osztályának, a Földtudományok Osztályának tagja is 1998. május 4-től.
(Idézet a szerző előszavából:
„Mivel Horvátországban születtem, nagyobbrészt itt éltem és dolgoztam is, úgy éreztem, hogy meg kell írnom a magyarok letelepedésének történetét Horvátország mai területén (Drávaközben és Szlavóniában) még az Árpád-kortól, valamint népesedési fejlődésüket és visszaesésüket. Pontosabban a kilátásban levő eltűnésük okait.” (8. oldal))
Tudományotok területe egészen eltérő, nyilván nem az hozott össze benneteket. A te kutatási területed rádiókémia és fizikai kémia volt. Hanem mi? És mikor?
– Megismertem 1993-ban, amikor Draskovity Ildikóval horvátra fordítottuk Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvét. Megkértem Bognár urat, hogy a könyvbe írjon Utószót, amit készségesen vállalt és nagyszerűen meg is írt. Miután meggyőződtem, hogy elkötelezett magyar ember, az együttműködésünknek már nem volt akadálya.
A viszonyotok bensőséges és baráti volt. Hogyan alakult ilyenné?
– 1993-ban Zágrábban társalapítói voltunk a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségnek (HMDK), 1996-ban pedig a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társasságnak (HMTMT). Mind a két magyar országos szervezetben igen aktívak voltunk. A HMTMT nevében Bognár úr vállalt egy 3 éves tudományos projektumot, amit a Horvát Tudományos és Oktatási Minisztérium támogatott, később pedig egy másikat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia támogatott. Én is aktív voltam, és hangsúlyozni szeretném, hogy mindezt a rendes munkánk mellett végeztük. Lassan megbarátkoztunk, sokszor meglátogattuk egymást, és segítettünk egymásnak. Gondolom eredményesen közreműködtünk, aminek eredménye az e könyvében leközölt irodalomjegyzékben közölt közös munkáinkból is látható. És ami az őszinte barátságot kíséri, megbíztunk egymásban.
Ez a második könyv, amelyben Bognár úr olyan területet dolgoz föl, amelyen együtt dolgoztál vele?
– Igen, 2018-ban mi ketten, egy harmadik társunkkal, dr. sc. Vladimir Geigerrel együtt, sikerült kiadni egy kétnyelvű (magyar–horvát) kötetet: A magyarok és németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után címmel. Sokáig zavart bennünket az a tény, hogy a horvát közvéleménynek fogalma sem volt, hogy milyen vesztesség érte a délvidéki magyarságot a partizán „felszabadítók” részéről. Hogy Horvátországban is voltak magyar áldozatai a Titói atrocitásoknak, azt még a horvátországi magyarság is csak részben ismerte. Mi név szerint kimutattuk ezek veszteségét Horvátország területén, igaz csak részbeni névlistában. A könyvet sikeresen bemutattuk Zágrábban, Eszéken, Pélmonostoron és Szabadkán. Jól tudtam, hogy Bognár úr már, az egyéb elkötelezettsége mellett, dolgozik egy másik könyvön is, ezen, amelyről itt szó van. Címe: A magyarság népesedési fejlődése Horvátország mai területén a legrégibb időktől máig. Ez egy 511 oldalas könyv, amely több mint két évtizedig készült, most jelenik meg, a halála utáni első évfordulón, április 26-án.
Harmadik szerzőtársatok, mint a könyvei, de neve alapján is vélhetem német. Ő mennyire ismeri a horvátországi magyarok történetét?
– Dr. sc. Vladimir Geiger, a zágrábi Horvát Történelmi Intézet tanácsosa, már hosszú idő óta kutatja a horvátországi németek veszteségét. Diákóváron született, ahol a háború előtt igen sok német élt (kb. 13%), jelenle pedig a lakosságnak kevesebb mint 0,1 % német. Jugoszláviában, mint köztudott a németek vesztesége is szörnyű volt. (Százezer lélek körül emlegetik). Kutatása révén felfigyelt a délvidéki magyarok veszteségére is. Valójában ő javasolta, hogy adjuk ki a közös könyvet, amit mi készségesen elfogadtunk.
Mindkét kötet taglalja a horvátországi magyarok sorsát, méghozzá ez az utóbbi – amint az idézett címéből is érthető – attól kezdve, hogy a mai Horvátország területén egyáltalán létezhetett magyar lakosság – mondjuk ismét hangsúlyozottan. Mikor tudtad meg, hogy ennek a másodiknak a megírása is foglalkoztatja Bognár urat? Mikor kapcsolódtál be a készítésébe?
– Mivel nekem, mint a HMTMT alelnökének, a könyvkiadás is érdekkörömbe tartozott (ez a 13-ik könyvünk), buzdítottam Bognár urat, hogy dolgozza fel ezt a témakört. Ő ezt készségesen vállalta is. Objektív okok miatt, nem használhatta a számítógépét, ezért én vállaltam a szöveg beírását. Tehát a kezdettől fogva be voltam avatva az anyag elkészítésébe. Olyan mértékben, hogy Bognár úr azt mondta, ha neki nem sikerülne befejezni ezt a könyvet, akkor majd én fejezzem be. Valójában ez így is történt.
Megkérlek, hogy röviden írd le, miként igazolja a szerző, hogy magyar népesség élt a szóban forgó területeken a honfoglalás idején?
– A könyv lényegében ezt dolgozza föl történelmi források alapján: a magyarok letelepedését Horvátország mai területén (Drávaközben és Szlavóniában) az Árpád kortól máig. Részletesen felvázolja és családnevekkel bizonyítja a középkori falvak magyar jellegét (Baranyavári, Erdődi, Váraljai stb. uradalmak 1469-től). Továbbá a török korban a török defterek alapján, náhijék és szandzsákok szerint, felsorolja a (magyar) adófizetők nevét falvak szerint. Adatokkal rámutat a magyar népesség változására Dél-Baranyában, Szlavóniában és egyéb horvátországi magyar többségű helységekben, a későbbi időszakban. De foglalkozik a közelmúlt történéseivel is. Leközöli, az eddig még nem publikált horvátországi magyarok névsorát, akik az 1991–95-ös háborúban estek el vagy kivégezték őket. Rámutat a magyarság erőteljes asszimilálódási folyamatára és a valószínűsített eltűnése okaira.
Idézet a könyvből: „A tatárjárás idején sajnos a legnagyobb kárt a közlekedés szempontjából legfontosabb Eszék–Baranyavár–Mohács menti területek szenvedték el. Batu kán seregeinek a visszavonulása során Dél-Baranyában a települések 40–45%-a megsemmisült. Adatok ugyan nincsenek róla, de úgy gondoljuk, hogy Valkó megyében az igen fontos hadiút mentén, tehát az Eszék– Pacsinta–Szávaszentdemeter–Valkóvár–Zimony vonalon a tatárjárás hasonló következményekkel járt, mint Drávaközben, vagyis Dél-Baranyában.” (25. oldal)
Föltételezem, hogy szívügyed ennek az újabbnak a bemutatása, hiszen a társadnak ez lett az utolsó könyve. Hol, hány országban kellene megszervezni?
– Amint a körülmények megengedik. Mindenképpen Zágrábban kezdjük, és Eszékre is elmegyünk. Szeretnénk Budapesten is megjelenni, és ha meghívnak bennünket szívesen elmegyünk Újvidékre vagy Szabadkára is. Mert úgy gondoljuk, hogy ez a könyv nem csak azért jelentős, mert Bognár úr életműve, hanem azért is, mert ilyen terjedelmes, részletes és adatokkal és térképekkel ellátott könyv még nem jelent meg a horvátországi magyarokról.
