Csuka János neve hosszú évtizedekig csak sajtótörténészek és a két világháború közötti délvidéki magyar irodalom iránt érdeklődők körében volt ismert. Szépirodalmi munkáit többnyire Aranyműves János vagy Aranyműves Lajos néven jegyezte. Kisebbségpolitikai és szociológiai ihletésű tanulmányai, publicisztikai írásai feledésbe merültek, párhuzamosan azzal a kollektív amnéziával, amely a magyar kisebbség csendesen folyó, ám gazdasági, politikai és ideológiai eszközökkel serkentett beolvasztásának jegyében meszesítette el irodalmi és kulturális életünk vérkeringését és társadalmi tudatunkat egyaránt. Pedig igazat kell adnunk Arday Lajos történésznek, aki szerint Csuka János munkássága képviseli a korszak vajdasági „magyar nyelvű társadalomtudományának csúcsteljesítményét”. Csuka titokban írt és évtizedekig kéziratban lappangó, a délvidéki magyarság két háború közötti történetéről írt monográfiájának (A délvidéki magyarság története, Püski Kiadó, Budapest, 1995) megjelentetése óta azt is tudjuk, hogy a hányatott sorsú szerző a kisebbségpolitikai analízis és a nemzeti kisebbségi vonatkozású történettudomány asztalára is korszakalkotó művet tett le.
Csuka János a jugoszláv politikai uralom alá került magyarság emancipációjáért folytatott küzdelem meggyőződéses elkötelezettje volt. Szegeden született 1902-ben, de családjával már kicsi gyermekkorában Szlavónbródba került. 1912-ben elveszítette édesapját. Szabadkán aranyművesinasnak állt, innen későbbi írói álneve: Aranyműves János Lajos – az 1920-as évek elején az újvidéki Vajdaság c. délutáni napilapban nemcsak verseit jegyezte így, hanem első szociográfiai ihletésű macedóniai beszámolóit is (Leányvásár Kumanovón, Dél-szerbiai kőtörők között). Abban, hogy újságíró lett belőle, nagy szerepe volt Havas (Handelsmann) Károly támogatásának, aki egy ideig az újvidéki lapnál is dolgozott. Mégis mindkettejük munkássága inkább a szabadkai sajtóhoz kötődik, azon belül is elsősorban a Hírlaphoz, amely 1921-től 1929-ig – az újság hatóági betiltásáig – jelent meg. (1922-től voltaképpen a Magyar Párt hivatalos napilapjának számít, s egy időben Havas Károly a felelős szerkesztője.) Ezzel párhuzamosan 1925-ben Az ucca címmel kérészéletű kéthetilapot ad ki, egy évvel később pedig az újvidéki Revü művelődési és színházi lap szabadkai szerkesztője.
A Hírlap állandó, kemény harcot folytat a kisebbségi jogsérelmek ellen, és Csukának ebben a küzdelemben kiemelkedő szerep jut. A politikai körülmények rendkívül kedvezőtlenek. A szerkesztést és a sajtószabadságot a kíméletlen cenzúra sújtja, a terjesztést hatósági eszközökkel nehezítik, különösen választási harcok idején, 1923-ban szerb szélsőségesek szétrombolják a lap nyomdáját, két évvel később pedig az újság magyarországi pénzelésének ürügyén letartóztatják a Magyar Párt szabadkai vezetőit. A királyi diktatúra bevezetése után a jugoszláv állam végleg beszünteti a Hírlapot, a Magyar Pártot pedig betiltja.
Helyzetének javulását a délvidéki magyarság a határrevíziótól reméli. Csuka János a bácskai magyarság többségéhez hasonlóan az 1941-es visszacsatolástól a romlásba döntött kisebbség helyzetének jobbra fordulását várja. Kisebbségi politikai érdemeire tekintettel eléri, hogy 1941. április 20-án újrainduljon a több mint egy évtizeddel korábban elhallgattatott Hírlap, azonban már júliusban betiltják, mert a lap kiadóhivatala zsidókat is alkalmaz. Csuka János családjával 1943-ban Budapestre költözik, az Esti Magyarország munkatársa lesz. A főváros ostromakor súlyosan megsebesül. A háború utáni magyar kormány nemzetiségi és sajtóosztályának referenseként dolgozik egészen 1949-ig, amikor feljelentik. Névtelen, rágalmazó levelet íratnak ellene, majd elbocsátják. Ezt megelőzően az újvidéki Híd folyóiratban Gál László tollából jelenik meg egy Csukát súlyosan denunciáló cikk. Az ötvenes években portásként, raktárosként tartja el családját, majd tolmácsként és fordítóként sikerül megkapaszkodnia, megtanul bolgárul, s – Illés Sándor neve alatt, hiszen a sajátján nem publikálhat – több regényt és egy novelláskötetet ültet át magyarra.
A világtól elfeledve, szinte észrevétlenül hal meg 1962-ben, 59 éves korában.
Életében a saját neve alatt mindössze két könyve jelent meg: a Csuka Zoltánnal együtt jegyzett Utak c. verseskötet 1922-ben, és „A délvidéki magyarság husz éve” alcímet viselő Kisebbségi sorsban 1941-ben, melynek első kötete mindenekelőtt a vajdasági magyarság társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetéről írt cikkeiből tanulmányaiból, a második pedig elbeszéléseiből nyújtott egy-egy csokorra valót az olvasóknak. Csuka figyelmet szentelt a vajdasági nem magyar ajkú kisebbségek – elsősorban a németek – gazdasági és társadalmi mozgásainak is, mindenekelőtt az összehasonlítás érdekében, ugyanakkor figyelemmel kísérte az államalkotó szerbség politikai áramlatait és törekvéseit, kulturális megszerveződését, hegemóniájának kiépülését is. Tollát a visszafogott, tárgyilagos hang jellemzi, a következtetések levonását olvasóira bízza.
Akárcsak a Spomenica oslobodjenja Vojvodine 1918 c. emlékkönyvről mondottakat a Szirmai Károly és Draskóczy Ede szerkesztette Kalangya 1937. októberi számában publikált könyvismertetőjében, melynek újraközlését a Kilátó vállalta, vélhetően azért, hogy a trianoni békediktátum után száz évvel történelmi ismeretünk és nemzeti önképünk, akár egykori ellenfeleink önképének és szándékainak pontosabb megismerése által is gyarapodhasson. A tanulságok levonásának reményében.
Ha egyáltalában a történelemnek valaha is voltak és lehetnek bármiféle tanulságai…
CSUKA JÁNOS
A volt Novi Sad-i szerb nemzeti kormány tagjainak visszaemlékezései
Novi Sad, a szerbek büszke Athénje mindig a szerb kisebbségi élet lüktető központja volt. Aminthogy a változott viszonyok között is a vojvodinai szerbség lelkületének legkifejezőbb kisugárzása. Az 1918 őszén bekövetkezett állami fordulat izgalmas napjainak leggazdagabb vojvodinai eseményei is Novi Sadon zajlottak le. A háborús esztendők megpróbáltatásaitól elgyengült magyarság dermedt letargiában vergődött, amikor a Novi Sad-i szerbség a frontok összeomlásából származó előnyöket sietett a maga javára kihasználni. A szerb kisebbség, mint friss, el nem használt, pihent erő jelentkezett a véres világpódiumon, és gyorsan eltakarította a romokat. Mindenfelé bizonytalanság, tétovázás béklyózta a háborúban megviselt erőket, a szerb kisebbség azonban a frontok összeomlása után már tájékozódott. Úgy látta, hogy elérkezett a cselekvés órája, s hogy mint nemzeti kisebbség megvalósíthatja minden álmát, titkos vágyát, s csatlakozhatik a vele egy nyelven beszélő, húsából, véréből való szerb nemzettesthez.
Kisebbségi polgár számára a legizgalmasabb olvasmány az, amely visszavezet 1918 őszének az idő távlatában már-már elmosódó, drámai izgalmakban bővelkedő napjaihoz. Miként pusztult el a régi, s miért jött az új világ, azt mondják el a történelmi idők szereplői. Érdemes figyelmesen követni a szerzőket, mert – amint maguk mondják – a Novi Sad-i szerb nemzeti tanács mint központi bizottság és mint a többi vojvodinai szerb nemzeti tanácsok életre keltője a legjobban kivette részét abból az előkészítő munkából, amelynek az volt a célja, hogy minél előbb megalakuljon a bácskai, bánáti és baranyai szerbek, bunyevácok és egyéb szlávok nagy nemzeti tanácsa, amely később kimondotta a csatlakozást Szerbiához.
Szerbiához, mert a Novi Sad-i nagy nemzeti tanács a többi szlávlakta területektől eltérően nem a szerbek, horvátok, szlovének megalakítandó államához, hanem kimondottan Szerbiához csatlakozott minden feltétel és fenntartás nélkül.
Hogy ment ez végbe, milyen előzmények után, azt tudjuk meg a Spomenica oslobodjenja Vojvodine 1918 című könyvből, amelyben a nemzeti tanács vezetői örökítették meg a lázas napok történelmét.
Őszintén elmondják, hogy már a balkáni háború alatt a vojvodinai szerbek élénkebbek, mozgalmasabbak lettek, mint azelőtt. A szerb hadsereg kumanovói s szkopjei átütő erejű sikerei, amelyekkel megpecsételte a szétvert török hadsereg sorsát, szinte leírhatatlan lelkesedéssel találkoztak a vojvodinai szerb lakosság körében. „Szerbia megnagyobbodásának a kívánsága jelentkezett az akkori szerb kisebbség álmaiban – írja Svetislav Banjić –, az a remény, hogy hamarosan a szerb és a többi [246] szlávlakta területeket is egy államban egyesíthetik.” Ennek az erősödő érzésnek megfelelően kifejezést is adott a Novi Sad-i Zastava és Branik. Elég átlapozni a régi újságpéldányokat, hogy a szerbség akkori gondolkozásáról és érzéseiről megfelelő képet nyerhessünk. – Nem szabad figyelmen kívül hagyni – figyelmeztet a cikkíró – azt sem, hogy a szerb kisebbség minden érzését és gondolatát a sajtóban nyíltan nem lehetett kifejteni. Amikor 1914 vidovdan napján bekövetkezett a szarajevói merénylet, a vojvodinai szerbek tisztában voltak azzal, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia között kezdődő háborúban nekik kell a legtöbbet elviselniük. Hogy milyen érzéssel indultak a vojvodinai szerbek a háborúba, kitűnik a következő kiragadott mondatokból:
„A vojvodinai szerbek szívesen áldozták fel életüket, csakhogy Szerbia független és szabad maradjon, és megőrizhesse területi szerzeményeit. Azok a szerbek, akik kénytelenek voltak az osztrák–magyar hadseregben fegyvert ragadni, sírtak fájdalmukban.”
A vojvodinai szerbek – akár városokban, akár falvakban laktak – gondolatban és érzésben egyek voltak Szerbiával. A Szerbia iránt megnyilvánuló szeretetet a szerbek egymás között nyíltan, félelem nélkül éreztették beszélgetéseikben, s egymás biztatásaiban egyaránt.
Svetislav Banjić olyan nagy jelentőséget tulajdonít a vojvodinai szerbek háború alatti passzív viselkedésének, hogy szerinte külön fejezetben kellene feldolgozni az utókor okulására és tájékoztatására.
A vojvodinai szerbség kitartásra biztató lelki vára, segítséget nyújtó szellemi központja, irányítója mindig Novi Sad volt. A visszaemlékezésekben csaknem minden szerb közéleti férfi megemlíti, hogy a háború kitörésekor a katonai körök figyelmének központjában különösen a Novi Sad-i szerbek állottak. Amikor a végzetes szarajevói revolverlövések eldördültek, a Zastava, a Branik s a Srpstvo önként beszüntették további megjelenésüket, mert „nem írhattak meggyőződésük szerint, és mert nem akarták publikálni a Szerbia ellen emelt szörnyű vádakat”. Amikor a Szerémség egy része hadszíntér lett, a katonai hatóságok az exponált, nagyszerb érzelmeikről közismert szerbek internálását követelték. Az első internáltak között volt Jaša Tomić, a szerb kisebbségi mozgalom akkori vezére, azonkívül a ma is szereplő közéleti személyiségek közül: dr. Duda Bosković képviselő, Vasa Stajić, a suboticai gimnázium nyugalmazott igazgatója, dr. Nikola Mihitinović, a Matica srpska főtitkára, Dimitrije Klicin, a bácskai tartomány volt elnöke és mások, bár Matkovics Béla Novi Sad-i főispán mindent elkövetett, hogy az internálásokat megakadályozza. A főispán megkérte a szerbség vezetőit, hogy legyenek lojálisak, nehogy a katonaság részéről közbelépésre adjanak alkalmat. „Mi tudtuk: ez a lét vagy a nemlét kérdése” – magyarázza a szerbség háború alatti viselkedését a visszaemlékezés. A Szerbia ellen meginduló offenzíva előtt a hadvezetőség harminchét túszt kért, de a Novi Sad-i polgári hatóságok közbelépésére – ezt Banjić nyíltan elismeri – a katonai hatóságok csak részben tudták tervüket végrehajtani. A szerző utal arra, hogy különösen gróf Tisza István, Magyarország akkori miniszterelnöke szállott szembe a hadvezetőséggel lemondással fenyegetőzvén, és erélyes közbelépésére a 38 szerb közül tizennyolcat szabadlábra helyeztek, a másik tizennyolcat internálták. Az internáltakat hajón vitték el Novi Sadról. [247] A Novi Sad-i szerbek néma hallgatással nagy számban kisérték őket a hajóállomásig. Amikor a hajó elindult, az egyik internált szerb így kiáltott fel:
– Isten veled, Újvidék – a viszontlátásra, Novi Sad!
(Folytatjuk)
* Kalangya, 1937. október (246-255)
