Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

TRIANON 100 ÉVE – ZÚGNAK A HARANGOK (10.)

Út a cirill betűs magyarig

A Trianon utáni szerb oktatáspolitika következményeiről

Sáfrány Attila

2020. május 17., 19:51

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Deák Leó, a két világháború közötti délvidéki magyar érdekvédelem – Várady Imre, Strelitzky Dénes, Prokopy Imre mellett – egyik legnagyobb élharcosa két választ adott arra az önmagának föltett kérdésre 1941-ben, hogy miért választotta az akkori ellenséges viszonyok közepette a kisebbségi érdekképviselet Don Quijote-i szélmalomharcát, ahelyett, hogy a tagadó, passzív ellenzékieskedés kényelmes álláspontjára hagyatkozott volna ő is.

Az egyik felelet szerint az volt a célja, hogy felhívja a világ közvéleményének a figyelmét arra, hogy „él Jugoszlávia északi határán egy jelentős magyar népcsoport, amelyet nem lehetett sem idő múlásával, sem erőszakos eszközökkel nemzethűségében megingatni”. Második önmagának adott válaszát teljes egészében idézzük: „Vagyis méginkább az buzdított az ellenállásra, hogy könnyeket láttam csillogni egyik bácskertesi jó magyarom szemeiben, amikor behozta hozzám máig is őrzött levelezőlapját:

– Azt mondják doktor uram, hogy János, a katonafiam írta. Magyarázza meg nekem, mi van benne, mert én nem tudok elmenni rajta, ámbár ismerem a betűvetés tudományát!

Magyar szöveggel írta János a lapot, de cirill betűkkel.”

ISKOLABEZÁRÁSOK ÉS NÉVELEMZÉS

Hogyan történhetett ez meg? Úgy, hogy a két világháború közötti szerb hatalom az akkori Vojvodinában – amely területileg csak részben volt azonos a mai Vajdaság Autonóm Tartománnyal – a magyarokkal és a többi nem szláv nyelvet beszélő kisebbségekkel szemben sorra hozott diszkriminatív rendeleteivel, valamint a hírhedt névelemzéssel szerb iskolákba kényszerítette az itt élő, a színmagyar településeken szerbül egyáltalán nem tudó magyar ajkúak mintegy kétharmadát. (Dévavári Zoltán a témáról szóló tanulmányában arról ír, hogy az iskolabezárások és a névelemzés következtében a délvidéki magyaroknak mindössze a 14,5%-a tanulhatott anyanyelvén.) A szerb osztályba kerülő gyerekek az iskolai oktatás során nem sajátíthatták el a latin betűs magyar írást, az e célból létrehozott esti tanfolyamok megtartását pedig kifejezetten tiltotta a magyarok mindenfajta „szervezkedésében” revizionizmust szimatoló új hatalom. Szigorúan büntette, ha fény derült rá, a tanárok titokban végzett magyar óra vagy magyar történelem oktatását is.

A zentai gimnáziumot algimnáziummá fokozták le

A zentai gimnáziumot algimnáziummá fokozták le

Draskóczy Ede óbecsei ügyvédet, aki a két világháború közötti délvidéki magyar irodalmi élet megteremtésében múlhatatlan érdemeket szerzett, a lakásán rendezett magyar irodalomtörténeti órák miatt fegyházra és pénzbüntetésre ítélte a hatóság, az órákon részt vevők ellen eljárás indult, hármukat ki is csaptak az óbecsei gimnáziumból, az eljárásról visszatérő magyar diákokat pedig kőzáporral fogadták szerb társaik, ugyanazon éjjel beverték szüleik házának ablakait is. Draskóczyval összevetve Blazsek Ferenc hírlapíró még jól járt, őt csak pénzbüntetéssel sújtottak az ellene folytatott rendőrbírói eljárás során, mivel az újvidéki magyarság akkori meghatározó fontosságú szervezetében, a Beltéri Katolikus Körben helyesírási tanfolyamot merészelt szervezni a magyarul lehet írni sem tudó magyar gyerekeknek.

Úgy látszik – és ebben lehet valami –, hogy a hatalom szigorú őreinek a magyar helyesírás kevésbé tűnt veszélyesnek, mint a magyar irodalom.

Erről a két történetről Kelemen János újságíró, könyvkiadó számol be A visszatért Délvidék című kötetben. (Kelemen adta ki Bogner József – a délvidéki vérengzés későbbi áldozata – összeállításában A magyar helyesírás szabályai című hiánypótló könyvet 1939-ben.)

Az 1925-ben alapított óbecsei gimnáziumban a két világháború között csak szerbül tanulhattak a kisváros magyar ajkú fiataljai. Kevesen jutottak be a gimnáziumba, mert – mint Draskóczy Ede írja A visszatért Délvidékben – a negyedik osztály utáni kisérettségi és a tökéletes szerbtudást megkövetelő felvételi vizsga olyan szigorú akadályt jelentettek, amellyel a magyar anyanyelvűeknek csak kis része tudott megküzdeni. Draskóczy adata szerint az akkor még magyar többségű, méghozzá kétharmados magyar többségű Óbecse helyi gimnáziumába járó 600 tanulónak csupán 7 százaléka volt magyar nemzetiségű.

A LEFEJEZETT MAGYAR OKTATÁS

A Csuka Zoltán szerkesztette könyvet veszélyessé nyilvánították

A Csuka Zoltán szerkesztette könyvet veszélyessé nyilvánították

Magyar egyetem a Délvidéken a Trianon előtti Magyarországon sem működött, az itteniek főként Budapesten végezték el felsőfokú tanulmányaikat, de 1926-tól az SZHSZ Királyságban megtiltották a magyarországi egyetemeken való tanulást.

A délvidéki magyar középfokú oktatást is szinte teljesen „lefejezte” a hatalom. A szabadkai és a nagybecskereki magyar gimnáziumot államosították, a zomboriban, újvidékiben megszűnt a felső tagozaton a magyar oktatás. A zentai gimnáziumban ugyan egy ideig megmaradt, de amint azt Dobos János írja A zentai gimnázium száz éve című monográfiájában, 1929-ben lefokozták a tanintézményt algimnáziummá, azaz csak a négy alsó osztálya maradt meg. Azt sem lehetett magyar szempontból fejlődésnek tekinteni, ami ez előtt, a húszas években végbement az iskolában. Ugyanaz történt itt is, mint mindenütt a magyarok lakta települések elemi vagy középfokú tanintézményeiben: megbízható szerb igazgató került az iskola élére, megnyílt a párhuzamos szerb nyelvű tagozat, annak létszáma folyamatosan nőtt, a magyaré pedig csökkent. Ezzel kapcsolatban világos tendenciáról tanúskodó adatokat közöl Dobos János: az 1920/21-es tanévben a megnyíló szerb tagozaton – ekkor még csak az első két osztály indult – 87 diák volt, 1925/26-os tanévben viszont már 501. A magyar tagozaton az 1920/21-es tanévben 569-en tanultak, az 1925/26-os tanévben már csupán 343-an.

A magyarok szerb iskolába kényszerítésének egyik legfőbb eszköze a névelemzés volt, az „ics–vics” végződésű vezetéknevek birtokosai biztosak lehettek abba, hogy szerb tagozatra kerülnek akkor is, ha nem tudtak szerbül, de a névelemzés egyéb más érdekességeket is tartalmazott: Ádám Józsefet vagy Papp Jánost is – ha voltak ilyen nevű gyerekek – az államnyelven oktató tagozatra osztották be, amint írja Dévavári Zoltán: az előbbit azért, mert nem lehet valakinek személynév a vezetékneve, az utóbbit azért, mert a Papp román vagy szláv eredetű név. A szerb igazgató döntötte el kit hova íratnak, aki erről szóló titkos utasításokat kapott feletteseitől az oktatási tárcából, és aki egyszer korabeli kifejezéssel az „államnyelvi szakaszra” került, az többé onnan nem szabadulhatott. Ezt mint megváltoztathatatlant – már semmit sem titkolózva – minisztériumi rendelettel nyomatékosították. Más rendelkezések is erősítették a szerb tagozatokat, például a magyarságba betagozódott zsidó vallásúak gyerekeinek megtiltották, hogy magyar iskolába járjanak. Ezeknek a magyarokat és németeket sújtó rendelkezéseknek a „hatékonyságára” ideidézhető Deák Leó adata 1932-ből, miszerint a színmagyar Doroszlón 231-en jártak a szerb, 123-an a magyar tagozatra. (Tudni kell, hogy a magyar tagozaton a szerb mellett, a történelem és a földrajz oktatása kötelezően szerbül folyt, sok iskolában előfordult, hogy más tárgyaké is.)

A Szabadkai Tanítóképzőt az elsők között zárták be

A Szabadkai Tanítóképzőt az elsők között zárták be

A Szabadkai Tanítóképzőt, ahonnan magyar tanárok kerülhettek volna ki, az elsők között zárták be még Trianon előtt, 1919-ben. Vészessé vált a magyar tanárok hiánya. A délvidéki magyar érdekvédők – köztük Deák Leó – harcának köszönhetően 1932-ben a Belgrádi Tanítóképzőn magyar tagozat is nyílhatott, ebben sem volt azonban sok köszönet, az itt végzett tanárok nem mindegyike kerülhetett magyar településekre, voltak, akiket délre, szerbiai településekre rendeltek oktatónak. Ez a mostoha bánásmód érvényesült a már dolgozó magyar tanári karral is. Kezdődött ez még Trianon előtt, 1919-ben a magyar tisztviselőket és tanárokat hűségeskü letételére kötelezték, aki pedig erre nem volt hajlandó, azt azonnali hatállyal elbocsátották és kiutasították az országból. Dobos János a zentai gimnázium kapcsán is említi a negatív példákat. „Ez a merev, központosított szakigazgatási rendszer, amely a nemzeti elnyomást az államérdek palástja alá rejtette, a túlnyomóan nemzeti kisebbségek által lakott zentai régióban a magyar nemzetiségű tanárokat a kisebbségi érdekek védelmére kényszerítette: ezért nem egy esetben Szerbia vagy Macedónia eldugott vidékeire való áthelyezés, nyugdíjazás vagy kitoloncolás és megveretés (Orbán Károly tanár) volt a magyar nemzeti érdekeket védő tanárok jutalma” – írta 1976-ból keltezett munkájában a volt zentai levéltáros.

Nemcsak felül, a felsőbb tanintézményekben, hanem alul, az alapoknál is pusztítottak: a Trianon előtti Magyarországon kiépült délvidéki magyar oktatási hálózatot egyszerre „fejezték le” és „húzták ki alóla a talapzatot”. A túlnyomó többségében mezőgazdasági munkából élő magyar lakosságot rendkívüli mértékben sújtotta a tanyasi iskolarendszer felszámolása. Ilyen körülmények között ismét nőni kezdett az analfabéták száma a magyarok körében, ami ellen nem nagyon volt mit tenni. Deák Leó A visszatért a Délvidékben azt írja, a Zenta–Mohol–Ada környéki nagy kiterjedésű tanyavilágban egyáltalán nincs oktatás, a gyermekek kivétel nélkül analfabéták. 1931-ben egy tanyacsoport lakosai összeálltak, kibéreltek egy megfelelő elhelyezkedésű épületet és ott a gyerekeiket írás-olvasásra oktattatták: a költségeket maguk állták, a tanítót is ők fizették. A szülőknek ezt a kétségbeesett „partizánakcióját”nem tűrhette sokáig a hatalom. „Az iskolát rövid működés után betiltották, a gyermekeket és a tanítót rendőrök zavarták szét” – közölte az előre kiszámítható végkifejletet Deák.

Még a húszas évek elején felszámolták a kiterjedt katolikus, református és izraelita, azaz a zsidó valláshoz tartozó iskolahálózatot is. Prokopy Imre írja A visszatért Délvidékben, hogy Vojvodinában – amelyhez akkor a Drávaszög Jugoszláviához került része is hozzátartozott, Szerémség viszont nem – 224 katolikus, 26 református, 25 evangélikus, 28 izraelita oktatási tanintézmény esett áldozatul az iskolák államosításának. A Miasszonyunkról Elnevezett Kalocsai Iskolanővérek tanintézményeit államosították, ezzel ellehetetlenült a vidékünkön leginkább elterjedt női szerzetesrend – amely keresztény küldetése alapján tanítórend – munkája. Polgári leányiskoláikat, leánynevelő intézeteiket, árvaházaikat stb. az állam a fenntartásukra létesített alapítványi vagyonnal együtt kártérítés nélkül elkonfiskálta.

Az 1925-ben alapított óbecsei gimnáziumban a két világháború között csak szerbül tanulhattak a kisváros magyar ajkú fiataljai

Az 1925-ben alapított óbecsei gimnáziumban a két világháború között csak szerbül tanulhattak a kisváros magyar ajkú fiataljai

A többi felekezeti iskola esetében is ez történt, kivéve – amint Deák Leó írja A visszatért Délvidékben – a kivételezett pravoszláv egyházat, amely az elvett vagyonért kapott legalább valamekkora pénzbeli kártérítést.

Ennek az államosításnak a jogi indoka az volt, miként Dévavári Zoltán interneten is elérhető tanulmányából megtudhatjuk – Oktatáspolitika a Délvidéken – a magyar iskolarendszer leépítése és felszámolása az impériumváltás első szakaszában (1918–1925) –, hogy a Magyarországtól elcsatolt délvidéki területeken is alkalmazásra kerülő „1904-es szerb elemi iskolai törvény csak két iskolatípust ismert: az államit és a magániskolát, az 1912-es szerb középiskolai törvény pedig három iskolatípust: a gimnáziumot, a reálgimnáziumot és a reáliskolát.” Felekezeti iskoláról nem lehetett szó. Az egyház, vagy bárki más ugyan elvileg alapíthatott magániskolát, amit azonban a magyarok számára olyannyira megnehezítettek, hogy gyakorlatilag a lehetetlennel volt egyenlő. (Horvát területeken viszont több ilyen katolikus magániskola működhetett – nyilvánvalóan horvátul.)

A HALÁLOS ÍTÉLETEK

Nemcsak e szöveg elején idézett önvallomása, hanem élete is arról tanúskodott, hogy dr. Deák Leó a tettek embere volt, vesztét is ez okozta. 1945-ben azon kevesek közé tartozott, akit másik ismert társával együtt, az 1940-ben megalakult Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség elnökével, a korabeli újvidéki magyar életben is fontos szerepet játszó Krámer Gyulával együtt egy kommunista koncepciós perben halálra ítélték. (Erről Matuska Márton tollából olvashatnak Az elhallgatott razzia című könyvében.)

Deák Leóra nem bizonyítottak rá semmit sem, épp azon a címen ítélték el – az újvidéki vérengzésben való állítólagos vétkességéért – aminek a leállításában azokban a hideg napokban sietve Budapestre utazva fontos szerepet játszott, és parlamenti képviselőként is többször elítélte ezt a magyar honvédségre nézve menthetetlen bűntényt. Ez nem számított, a korabeli kommunista-partizán gondolkodás szerint főbenjáró bűnt követett el azzal, hogy Bács–Bodrog Megye főispáni hivatalát töltötte be (a németek magyarországi bevonulásáig, miután a Gestapo letartóztatta), és így a partizánhatalom szemében Deák a „magyar fasiszta hatalom” képviselője volt, amiért lakolnia kellett.

E torzult háborús látásmódban – a kommunista eszmeiség jól ismert nemzetközisége ellenére – a németek oldalán harcoló nemzetek (és saját nemzettársaik) elleni gyűlölet szétválaszthatatlan, egymást kölcsönösen erősítő szinergikus elegyben olvadt össze a fasizmus elleni gyűlölettel. Ugyanezen okból lett veszélyes könyvvé nyilvánítva e szöveg fő forrásaként használt Visszatért a Délvidék című 1941-ben megjelent kötet. (E könyvről Páll Sándor írt az interneten is elérhető recenziót az Aracs 2003/4 számában.) Csuka Zoltán volt a kötet szerkesztője, és olyan, a maguk szakterületéről író ismert nevek a szerzői, mint Herceg János, Szirmai Károly, Csuka Zoltán, Csuka János, Draskóczy Ede, Cziráky Imre, Fekete Lajos, Garay Béla, Balázs G. Árpád, Ágoston Sándor, Prokopy Imre és mások. Ott van közöttük az újvidéki perben elítélt Deák Leó és Kramer Gyula is. „Halálra ítélt”, azaz tiltott könyv volt ez is érthető okokból, mivel a Magyarországhoz visszatért délvidéki területek ismertetése és a magyarokkal szemben elnyomóként fellépő szerb hatalom alatti 23 év képezte a tárgyát, de ettől még nem vált fasiszta irománnyá, szerkesztője és szerzőik személye garantálta ezt. Az előbb említett kommunista-partizán látásmódban viszont annak számított. E szerint a torzult gondolkodásmód szerint ugyanis a magyar honvédség bevonulása a magyar fasiszták bevonulását jelentette. Egy ennek kapcsán született könyv is csak fasiszta iromány lehetett az így látók szemében.

A szabadkai és a nagybecskereki magyar gimnáziumot államosították, a zomboriban, újvidékiben megszűnt a felső tagozaton a magyar oktatás.A felvételen Zombor madártávlatból

A szabadkai és a nagybecskereki magyar gimnáziumot államosították, a zomboriban, újvidékiben megszűnt a felső tagozaton a magyar oktatás.A felvételen Zombor madártávlatból

Hasonló, egymást kölcsönösen erősítő szinergikus elegyet alkotott a délvidéki magyarság megítélése is a jugoszláv hatalom részéről a két világháború között, csakhogy itt a nacionalista nemzetgyűlölet nem egy ideológiai töltetű tartalommal, hanem a magyar revizionizmus miatti félelemmel kapcsolódott össze szétválaszthatatlanul. Emiatt láttak a hatalom nacionalizmussal átitatott képviselői minden délvidéki magyarban potenciális revizionistát, és ugyanezért volt a szemükben minden, ami magyar előjelű – az iskolától, a gazdasági tevékenységen át a kulturális intézményig – a revizionizmus melegágya. Így kerülhetett képletesen szólva a „magyar földbirtoktól” a magyar színjátszó körig minden a „halálra ítéltek” padjára, a magyar oktatás is, amelynek sorsul a lassú kimúlást szánták. E nyomaiban a nacionalisták körében máig élő, beteges szemlélet a magyarokat Romániában és Csehszlovákiában ugyanúgy sújtotta, de a két világháború között talán sehol sem olyan súlyos mértékben, mint éppen Jugoszláviában.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége