2024. március 29., péntek
MÉDIA 24.

A 11. gyerek

John Lee Hooker, a blues-abszolútum

A számmisztikával foglalkozók azt mondják, a 11-es szerencsés mesterszám. „Hook” főkapitány esetében, aki egy baptista prédikátor 11. gyerekeként született a Mississippi deltájában, méghozzá 1917. augusztus 22-én (ami megintcsak 2x11), mindenképp az volt. Ha egyszer A Kampó belekerül a lejátszódba, hangszóróidba, soha többé nem akar kijönni onnan. A fickó édesanyja, Minnie Ramsey Hooker, talán egynéhány gyerekkel kevesebbel is kibírta volna az életet, vagy szebb vezetéknévre vágyott, nem igazán tudhatom, de tény, hogy valószínűleg az agyára ment a rengeteg egyházi zene, akárcsak a gyerekeinek is, fogta magát és John Lee hároméves korában hozzáment egy William Moore nevű blues-énekeshez. Mostohaapjától sajátította el az első fogásokat a gitáron a kis Hooker-gyerek, John Lee, s 2001-ig hű maradt hangszeréhez, melyet időrendileg a kezdetekhez képest később természetesen elektromos gitárra váltott, akárcsak Howlin’ Wolf is a sajátját. A Delta-bluest és a Chicago-bluest is megkísérelte ötvözni a rock’n’roll e nagy elődjének zenéje.

Aktuálissá vált az 1960-as években sokáig ünnepelt énekes-gitáros még egyszer az 1980-as években is, amikoris a Blues Brothers c. filmben jelent meg, ám mintegy latensebb szerepben, az igazi harmadvirágzását pedig az 1980-as évek legvégén és az 1990-es években élte meg. 1989-ben felvette a The Healer (A gyógyító) c. lemezét, majd a Mr.Lucky-t (Van Morrissonnal, Robert  Cray kitűnő új blues-előadóval, Keith Richards-szal a Rolling Stonesból, Carlos Santanával, Johnny Winterrel, és többek között Booker T. Johnsonnal az orgonán,… mind a tíz-tíz száma telitalálat e két legendás, kötelező-hallgatványszintű lemeznek. És, elsősorban a Chill Out c. korong, amely az egész, valaha is létező blueszene, a műfaj legkrémjének párlata, maga az esszencia, ami cseppenként megtölti a pohárkát, több száz kiló gyümölcsből pár liter pálinka.

Mézes.

Hisz ki is dicsekedhetne bárhol is azzal, hogy olyan számokat vett fel, mint a (kapásból) az I cover the Waterfront, a We’ll meet again, Too Young vagy a No Substitute, a Kiddio és a Chill Out (Things gonna change). Esetleg az Annie Mae (kimondva: enemy, azaz ellenség, és ezt még a G-rap „atyja”, Warren G is felhasználta saját szerzeményéhez), amely olyan traumákat, sebeket képes gyógyítgatni, amit más talán nem.

Olyan finom John Lee gyógyszere a szomorúságra, a „blues”-ra a blues, mint semmi más a világon.

Minden őutána jövő együttes is csak azt ismételhette, amit már az öreg Hook egyszer a magáénak vallott, például a „healing game”-je alapján jött létre a kései, elfajzott heavy metal és punk ötvözete nyomán a gördeszkások kedvelt zenéjének eszmei alapja, a Suicidal Tendencies kihívó crossoverének, a rezsimnek-pofonosztogatása („…I went to your schools, your institutions, and…now you have the guts to call me crazy??!...”; azaz: „... а ti iskoláitokba jártam, a ti institúcióitokba,… s most megvan hozzá a képetek, hogy engem nevezzetek őrültnek??!...”), azaz a „sicko-game”, „beteg-játék”, Hook játékának a gyógyító-gyógyuló (blues is the healer)-játéka mentén-medrében-párhuzamában, ellenpontjaként azonban a zenei performansz szövegélének a „beteg(ség)-játéka”.

A rossznyelvek szerint Hook eleinte dadogott, s a Talkin’ the Blues c. száma ennek a lenyomata. Igaznak is vélhetem, de hogy úgy tanult meg beszélni, mint a székelyek, az is biztos, egy-két szó csűrése-csavarása a szintén trükkös angolban is a kevesebb: a többel a plusz mondanivalót adja, akárcsak a magyarban, nagyon tömör módon lehet kifejezni ezerféle dolgot. És Hook pontosan ezt teszi, s szinte pontosan úgy, mint egy székely. A Bonnie Raitt-tel közösen felvett hívogató szólamaiban is, amely a Best of John Lee Hooker and Friends c. korongján szerepel. He-he, a jó öreg kampó, a Hooker, a prosti, mert sikerült neki szinte mindenkivel kibabrálnia…, mivelhogy nem lehetett standardizálni sem a szövegét, sem a zenéjét, valószínűleg annyira a vérében volt már a kiváló muzsika, amit jóval suhanckora előtt sajátított el, hogy csodálói és követői a 2000-es években is bőven, szép számban vannak. 2001-es haláláig, a régebbi időszakban, amíg csupán „haszonállatnak” számított egy-egy kisebb-nagyobb producer zsebében, gyakran úgy vette fel az akkori USA stúdióiban (de, később már főleg az antracit Chess Records-nál, amely „label”, kiadóház-fogalom, a blues terén meg maga a megtestesült mágia volt), hogy egy-egy padlódeszkát rugdalt a ritmus nevében, dob helyett. Egyfajta különös levédése volt ez a szerzeményeinek, amelyeket aztán átnevezve újra felvehetett…e nagyon nagy ember akkoriban nagyon szerény jövedelmének védelme a mindent kiaknázó, s a szerzők halálára játszó menedzserek kíméletlen, kegyetlen világában Hooker, aki a „nagy” Nyugat nagy hallgatóságának eminens előadójaként vonult be a blues- és rocktörténetbe, valamint ért végső céljába (nem ahogyan ez Jimi Hendrix esetében történt időközben, akinek a menedzsere egymillió dollárt kaszált a halálán, míg több kutató szerint is elintézte, hogy belefulladjon saját hányadékába a „mentőautóban”).  (*Final Destination – ajánlhatom a filmet főleg akció-, rémfilm- és derűvágyó fiataloknak is.)

Hook vagy 40-50 dédunokával dicsekedhetett még életében, életéveinek száma a sok whisky ellenére is meghaladta a nyolcvanat, s nemegyszer zajoskodott egy-egy pörgős boogie-woogie stílusú, mára már „standardban” arról, hogyan alapoz, „betonoz” őkegyelme: Egy whisky (bourbon, az alapértelmezett USA-beli), egy scotch, azaz skót és egy sör; azaz One Bourbon, one Scotch, one Beer a szám címe is. Kiemelkedő szerzeményei extrémmód termékeny életútján (legyártotta, majd szinte be is várta a R’N’R halálát), amely műfajról egyik kései utódja, a szintén színesbőrű, illetve félvér, de mellpiercinges Lenny Kravitz 2005 derekán nyilatkozta egyik számában, hogy Rock’n’Roll is dead, amikor a techno-, azaz house-őrület teljessé vált. Azonban Hook számos dédunokájának minden bizonnyal lesz mit a tejbe aprítania, mert a Hook Kapitány felvett lemezeinek jogdíjaiból a mai napig áramlik a tőke, s a szerzői jogdíjak örököseinek kijár a maguk része, mert John Lee halálától ötven évnek kellene eltelnie ahhoz, hogy dalai, szerzeményei, songjai, blues-standardjai közkinccsé váljanak. És, egészen biztosan, ma is akadnak pénzes emberek, akik nem érik be még a wav-formátummal sem, főleg Hooker esetében nem, s megveszik CDAudio-formátumban, az eredeti korongot, csakis azért, hogy a net-streamelés korában eldicsekedhessenek azzal, hogy audiofil minőségben van meg nekik a nagymester összes (vagy sem) albuma.

Hooker minden bizonnyal, ha nem máshogyan, hát hallomásból tudott a kínai horoszkópról is, vagy csak egyszerűen megtetszett neki ösztönösen az, hogy magát A Kígyókirálynak nevezze (Crawling King Snake), de hogy megtette ebben a különleges számban, az biztos. És tényleg az volt, tényleg A Király. Hook örökérvényűen s immár mindörökre a blues királya, sőt, egyesek szerint császára marad. Gondoskodott róla, hogy kellően drámai maradjon zeneszámaiban, korántsem csak feldolgozásokat játszott, de tény, hogy ő alakította ki mindazokat, illetve részt vett mindama blues-standard kialakításában, amelyet később a mindent elsöprő rock’n’roll-őrület ismét elővett, tehát a tényleges másodvirágzása 1960-1963 táján indult be, amikor a hippigeneráció tagjai elkezdtek „a gyökerek” után kutatni, s újra fedezték fel sorra Hookert, Howlin’ Wolf-ot, Willie Dixont, Buddy Guyt, Memphis Slimet, Blind Sonny Terry-t, Sonny Boy Williamsont, „Blind  Lemon” Jeffersont, akik gyengénlátók létére (az utóbbi három) is úgy játszották a „roots”-t és a mélykéket (ez Hook nevével fémjelzett-fejlécezett válfaja a blues-nak, a „Deep Blue(s)”, mint azóta soha senki. És harmadvirágzása a már említett 1989-es The Healerrel kezdődött, s tart a mai napig, úgy, mint az egész blues-műfajé, melynek jeles élő képviselője napjainkban, mondjuk, a hófehér Beth Harth blueskirálynő is. Akinek akkora a szíve, mint a Golden Gate, a Frisco blues (San Franciscót becézik így) c. J. L. Hooker-számban, ez a város egyébként a hippimozgalom egyik kiindulópontjának számított, ha még tetszenek emlékezni a „Make Love and not War”-szlogenű „vérzőszívű”, általában hosszú hajú fiatalokra, akiket a negatív színben feltüntetett erők oldalán ábrázolt a sokáig bunkereztetett Mlad i zdrav kao ruža c. hazai ,1974-ben készült film, Dragan Nikolić Floyd” főszereplésével.

Hogy mennyire mély és igaz volt a gyógyító bánatban elhullatott könnyek ismerete Hooknál, erről semmi sem tanúskodhat jobban, mint a Tupelo c. műremeke, amely szerintem legalább Mozart-rangban kellene hogy szerepeljen világszerte. Ez is a deep bluest képviseli a talkin’ blues műfaján belül, s arról szól, hogy egy napon az ég elkezdett sírni egy Tupelo nevű vidéki kisvároska felett, és nem akarta abbahagyni. A bibliai méretű árvíz (s akkor még nem volt divatos úszást tanulni, hacsak nem a hadsereg valamely erre szolgáló szakaszánál)  mély nyomot hagyott John Lee lelkében,…„Little country town, way back int he East/Dark cloud rolled,/it started raining /and it rained and it rained,/…said Lord have mercy…/who we gonna turn to now,/ …people of Tupelo…what are we gonna do now?/and it rained and it rained,/over the town…/women and children screamed and cried…/what are we gonna do now?...”