„Álmomban a verseci katedrálisban térdeltem sokadmagammal, zúgott az orgona, a kórusban ott énekelt minden halottam, halottunk és a misét az öreg Bodai esperes celebrálta, akinek hiányzott mind a húsz körme.
Ritkán álmodom, azt is többnyire elfelejtem, mire álomittasan, kótyagosan felneszelek, feltápászkodom. Olykor a reggeli, közvetlenül a felébredés előtti álmokból-álomgubancokból sejlik csak föl egy-egy foszlány, amely a nap folyamán még néhányszor csalfán felvillan-megcsillan, mint a mohos műkavics mögött eltűnő akváriumi (arany)hal fátyolszerűen tovarezgő-hullámzó uszonya.”
(Jódal Rózsa: Álmomban Versecen jártam)
A Forum Könyvkiadó 2019 őszén jelentette meg novellaválogatását Jódal Rózsa műveiből, melynek darabjai több mint fél évszázad termése. Az írónő 1939-ben született Szécsányban. Általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait Versecen végezte el, majd Újvidéken a Pedagógiai Főiskola magyar–német szakán 1961-ben diplomázott, 1970-ben az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén tanári oklevelet szerzett. 1960-tól 1980-ig a Jó Pajtás újságírója, az irodalmi rovat szerkesztője. 1980-tól 1994-ig az Újvidéki Rádió dramaturgja volt. Regények, novellák, mesék, hangjátékok, színikritikák szerzője. 2019. október 1-jén életműve jelentőségének elismeréséül Herceg János-díjban részesült.
A kötet utószavában Fekete J. József méltatja Jódal Rózsa írói munkásságát, gazdag témaválasztását, változatos elbeszélői megszólalását. A novellagyűjtemény ezt a sokoldalú prózavilágot szemlélteti. Legkorábbi darabja 1971-ben íródott, harmincnégy szöveget tartalmaz, öt ciklusba rendezve. A csoportosítás az elbeszélések tematikája és stiláris megformálása alapján történt. A Kosssssava gyűjtőcím alá a háborús témák kerültek, a Stigma ciklusra a látomásosság, a képzelgés, a valóságon túliság jellemző. A Sírhamisítók a reális ábrázolású elbeszéléseket gyűjti egybe, Az éjszaka megérintése szövegei a szerelmet járják körbe, az utolsó, a Megjelölve ciklusba pedig az elbeszélés formájával kísérletező darabok kerültek.
A novellák helyszíneként a szeretett város, „a múltba ágyazott emlékű Versec” (Vasagyi Mária) jelenik meg a leggyakrabban. Az álmok, látomások, emlékek módosult/módosított idillektől lecsupaszított világa ez. A novellák hangulata az ébredés utáni perceket idézi, amikor egy furcsa álom részleteit próbáljuk meg rekonstruálni. Novalis Heinrich von Ofterdingen-ében írta: „Az álom védőgát az élet szabályosságával és megszokottságával szemben, szabad felüdülése a megkötött képzeletnek, ahol az élet valamennyi képét összevissza dobálja...” Jódal Rózsa novellái azonban nem csupán nosztalgikus utazások a gyermekkor világába – „Az évszázados fájú park kényes-cikornyás szökőkútjából, a légies, halderekú, kígyófarkú sellők által magasba emelt mesehalak tátott szájából, se a medencét övező gülüszemű, zöld békakirályok kopoltyúi közül nem lövell víz. Mióta az eszemet tudom, mindig takarékoskodtak vele, a vaspikkelyeket mégis rozsda festette rőtbarnára. A félpucér, görögös peplumú főszirén jöttömre most mégis megdönti óráskorsóját, s megkínál jellegzetes ízű bánáti vízze: »Isten hozott itthon!« Alázatosan kinyújtott tenyeremből lassan hörpölöm a vizet, majd önkéntelenül az arcomat is belemerítem, rituálisan megmerítem benne. Amikor felemelem, víztől csillámló mélyén megpillantom benne a Várhegyet. Tükörképe ujjam között belecsusszan a szökőkút puskaporszáraz, avar lepte, poros medencéjébe. A szökőkút mesehalaiból, békakirályaiból és díszes korsóiból erre lövellni kezd a víz, kéjesen végigcsepeg, végigcsorog, majd végigzuhog a derékig érő hajsátrú, bitticellis hajfonadékú vízinimfák gömbölyű hátán, hasán, mellközén, már a gyorsan telő medencében csobog, s akkor megszólal a Zene.”(Kosssssava)
A Versecet megidéző helyzetek, helyszínek sokszor szürreális, ijesztő torzképeket mutatnak, kínhalált jeleznek, végítéletszerű látomásoknak adnak keretet, s Botticelli után Bosch-festményt ír novellává Jódal Rózsa: „Csodálatos arcokra emlékszem. Kigúvadt, kifolyt szemű, csomókban kitépkedett hajú, törött orrsövényű, karakteres fejekre. Egyik-másik akár egy remekbe szabott festmény. Hatalmasra – talán kiáltásra – tátott, kivert fogú, beszakad ínyű, roncsolt szélű, megkékült, belilult, elfeketedett, nagy-nagy formátlan szájfélékre, óriási véres, mélységesen mély, üres torkokra. Mint a Pokol kapui!” (A fotó(s))
Mert az álom a világ lebontása és újraírása. Jódal Rózsával „novellaálmában” Versecen járunk, a katedrális orgonája zúg, ébredéskor azonban „a hangok, hangfoszlányok, érzésmaradékok a szoba négy sarka, szögletei, rései, repedései felé inalnak, tünedeznek, s ott szertefoszlanak”. Álmában feltett kérdéseire az ébredő már nem kaphat választ.
